Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - -duba-: Jegyzet egy ankét elé

jegyzet egy ankét elé

A harminc éven aluliakról elmondhatjuk, hogy háború utáni nemzedék. Többségük születési éve a század közepét — Jelező idejét”, mondaná Bereck József — éppen megelőző évekre esik, élményeik, valóságról való képük és egyéniségük az elmúlt három évtized társadalmi fejlődésében gyökerezik. Nincs számottevő élményük a régi világból, legfeljebb talán egyikük-másikuk ösztöneiben vibrálnak a háborúról és az azt követő évekről sejtelmes megérzések, alaktalan víziók.

A szocialista társadalom felszabadult embereiként látták meg tehát a világot. Irodalmunk első írócsoportja, amelyik ezt magáról elmondhatja. Ezént fokozott figyelmet érdemelnek: új társadalmi minőségek között felnövő folytatói nemzetiségi irodalmunknak. Éppen ezért vonták magukra indulásuk idején — egy évtizeddel ezelőtt — a figyelő tekinteteket. Öngyilkos irodalom az, amely nem gondozza szükséges bizalommal és megértéssel kezdőit, folytonosságának holnapi biztosítóit. Már indulásuk idején kitűnt esztétikai felkészültségük és formaérzékük, szenvedélyes irodalomközpontúságuk és a nyelv értékteremtő erejébe vetett fiatalos hitük. Azóta — különösen a közeli években — erőteljes és örvendetes művészi kibontakozásuknak lehetünk tanúi. Munkája és élettapasztalatai egyaránt formálják az íróembert, a művészt a valóság szüli, hogy aztán hű szolgája legyen, és szolgálja a közösségét. És amikor ezt a művész már tudatosan teszi: révbe jutott. Művészként és emberként megérett: „Életre s halálra egyaránt érett lett”. (Tóth László).

Két számon át folytatódó ankétunkra beküldött írásaik személyes vallomások és egy fontos felmérés adatai egyszersmind: milyen irányban tartanak? Hogyan alakul gondol kodásmódjuk, érzelmi feltárőmunkájuk, írói útkeresésük? Hat évvel ezelőtt -- 1969/4 számunkban — az irodalomról vallott nézeteiket közöltük, most az életükről, valóságukról kérdeztük őket. Az eredmény megnyugtatóan bizonyít: dokumentálja a valóság, az élet sorskérdései iránt megnyilvánuló érdeklődésüket. Bizonyítja erősödő közösségi érzésüket is, irodalomszemléletük dialektikus tágulását a művész esztétikai öncélúsága és a közösség-központúság etikai meghatározóinak egymást kiegészítő szempontjai között. Gondolkodásukban, érzésvilágukban helyet kap a szülőföld élménye és ereje — „utánad jön a szülőföld”, írja Zalabai Zsigmond —, a történelem, az elődök, az apák. (Bereck József, Mészáros Károly). A költészetnek már nem a formái, de a lényege érdekli őket (Kulcsár Ferenc: „titkok keresése”, „midenség-vers”). Még a lugelvon- tabbként induló Varga Imre is igaz, őszinte és kissé romantikus naivsággal szemlélt önirónikus arcképét az élet tükrében, mintha nem hinné, hogy a költői „gyerekkornak” vége, mert a mindennapi élet felelős szavakat és tetteket követel. Kicsoda az alkotó? — veti fel a kérdést Mészáros László, és tudományos munkássága tapasztalataira támaszkodva megválaszolja: „Az alkotó önálló kategóriát jelent.. ”, olyan művészt vagy tudóst, aki „elsődlegesnek tartja a valósághoz való viszonyát a tudományos- vagy irodalmi élethez való viszony rovására.” Mikola Anikó a magányról szól: „a magányt a gyerek oldja fel...” Kövesdi János a „szürke betonerdő”-bői, ahol él, képzetebeli kiscsikók játékára figyel, melyek a múlt emberi közvetlenségét jelképezik, Keszeli Ferencet is „a múlt tartja fogva”, Wurczell Gábor szegény emberének „első unokája” vasárnap délelőtt ablakán át kitekintve „fűzfa-tisztaságra” néz. Komoly, sőt drámai hang váltja egymást könnyed öniróniával, tárgyilagos, egyenes és elemző beszéd játékos groteszkséggel: a kép, legfiatalabb írónemzedékünk szellemi tablója, tarka és változatos. A képeken túli életérzés: komolyság és kristályosodó hivatástudat, mely a nemzetiségi lét egyre erőteljesebb átéléséből ered.

Bíztató jelzés: jövőnk folytonosságát sejtető.-duba-