Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Szigeti László: Szembesítés — évek távlatából

hiszen hazatérnek” — tudatja a vajdaiak .krónikája. A falu mint kisközség szerepel a régi följegyzésekben. Már 1186-ban megemlítik a, pozsonyi viär tartozékaként. Ekkortól főpapi praediális, a nemesek és az érsekség főszékhfeiye:-A szájhagyomány szerint a község Géza fiától, Vajktól kapta a nevét,; s maga a fejedelem is lakott itt. Pe nagyon valószínűtlen, hogy a birtoklási vágy által hajszolt fejedelem hosszabb ideig sátorozott volna e településen, mert ha gyerekkorom meséi nem csalnak, a fejedelmek, meg a többi hasonszőrű, Csóványosnak vélték az ilyen világvégi helyeket. És Dunavajka már akkor is a világ végére szorult. Harminckét kilométerre Pozsonytól déli irányban, és vagy harminc és félezer lépésnyire Dunaszerdahelytői északnyugatra. .■ - '•

Az autóbusszal érkezem. Az aszfaltozott-főutca nekifut áz Í958-ban véglegesen befejezett bosztrohó töltésnek, de felkapaszkodni már nincs ereje/a töltés lábánál megakad,' hirtelen és váratlanul. A töltésről — amelynek alapjait iliég Szécsényi építette, s 1958- ban két méterrel emelték — az Öreg-Dunának csak áz ágbogai láthatók. A Kisnádas a háta mögé rejti a folyót, s vonul az Öregzsófi mohazöld csendjéig, a vadak erdővilágáig. Az öregzsófi szigetén van a Nagyerdő. A töltésre fölhallaitszik a favágók fejszecsattogása. Az 1950-ben megalakult szövetkezet legelője, a Kutyadűlő, szárazon is elérhető, de mögötte már szigeteket formáló sodrással hömpölyög a víz, északról a Kőszigetet és az Öregnádast kerítve, majd előbb a Felső-, aztán az Alsóközép-teleket. S ez utóbbi egészen a Patkállóig, a vajkaiak volt kozbirtokossági erdőterületének legdélibb, csücskéig nyúlik.

Bár napjaink Vajkájának lecsapolt területei, kivágott erdőrészei, tehát gabonatermő földje s egyéb terményre alkalmas parcellája is van, ezek pedig egészen a sülyi Laka- tulóig vonulnak, a korosabb falusiak mégis inkább a földhöz vonzódnak, mintsem az erdőhöz.

Szent István király az esztergomi hercegprímásnak adományozta Vajka, Doborgaz és Keszölcés községek belterületeit és a hozzájuk tartozó határrészekeit a végeláthatatlan erdőkkel. A hercegprímás Vajkát 12, Doborgazt 9, Keszölcést 4 család között osztotta föl, s adományával a választottak egyházi, nemesi rangot is kaptak. Ez a huszonöt család volt a község első közbirtokosa. Nyolc évszázadon át az erdőjog ugyanúgy öröklődött mint a föld, s az oszthatatlan közbirtok tulajdonképpen a kiválasztott családokat szolgálta. Változást csak az 1855-ös eszteiicjő hozott. Az ősi jogok eltörlésével a köz- birtok átszállt az akkori tulajdonosok, illetve a birtoklók magántulajdonába, a későbbiék során — a házasságok, meg a sokgyerekes családok elszaporodása révén — nőttön nőtt az örökösök száma, egyre többen kértek részt a birtokból. A századforduló elején a falu lakosainak fele birtokolt valamilyen részt az erdőségből. S bár éltek itt szegények, földhözragadt napszámosok, a faluban fehér hollónak számított az, akinek nem jutott mindennapi, bármilyen szűkén is.

A községen még ma is meglátszik annak nyoma, hogy hajdan nem királyi, hanem egyházi nemességet kapott. Ennek szellemi sarcát még ma is fizeti a falu. Erről egyébként egy nagymisén bizonyosodtam meg, látva az 1813-ban épült eklektikus stílusú templomban térdepelő tucatnyi gyerkőcöt. A falulakók többsége vallásos, bár titkolják a hitüket. Nem olyan rég, a felépítését követő évben történt, hogy tűz ütött ki az új iskolában, s történetesen abban a teremben csaptak föl a lángok, amelyikben a hittanóra folyt. Az emberek bizony mondogatták, hogy isten „rendelte”, így akarván büntetni a hitetleneket. Ds erről nem voltak hajlandók többet mondani a vajkaiak. És még sok egyébről sem.

A háborúról sem szólnak szívesen. Pedig az első világháború huszonnyolc áldozatot követelt a falutól; a másodikban pedig több mint hatvanan rukkoltak Vajkáről és Ke- szölcészről. A doborgaziakat azért nem említem, mert a felszabadulás óta csupán egyhá- zilag tartoznak a községhez, s ma már külön nemzeti bizottságuk, iskolájuk és köz-, szolgáltatási hálózatuk van. A templom közös.

Délután négy óra. Hangos szavak a söntésben. Aggastyánok, vének és középkorúak- Kétkezi munkások. Bizonyára így ültek harminc, negyven évvel ezelőtt is itt, a falij: kocsmájában a napi robotban eltikkadit emberek.

Az egyik háborút túlélt embert szólítom el a kocsmaasztaltól.

— Velem? A háborúról? — ámuldozik Kertész Károly. — Énvelem azt’ nem! A háborúnak vége. Lezártam. Slussz! — éB máris fordul vissza a kártyázók közé. Az asztal körül öregek gubbasztanak, kibicslnek.