Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szergej Nyikityin: Az adó
— Szőrszálak is voltak rajta? Siralmas kis gyepszigeten feküdtek a kerítésnél, mely alatt illatos szürkeüröm kúszott be az udvarba. Mindketten rég megszokták és módfelett szerették ezt az illatot: benne volt a száraz nyármeleg, a tücsökcirpelés és a koraesti bágyadtság — nélküle nem is lett volna igazi a nyár. Sőt, valamiféle ünnepélyesség is rejlett a sajátos illatban, mivel a kovács felesége vasárnaponként friss ürömnyalábbal mosta végig a vízzel fellocsolt padlót, aztán az egész család asztalhoz ült, hogy elfogyasszák a zöldséggel köritett hatalmas húsostekercset, s a kovács ilyenkor egy-két pohár vodkát is felhajthatott. — Nézd meg, mit csinál anyád, Akszjon Fjodorics —, mondta a kovács s felemelte a fiát, hogy odább tegye magától, ám utána hirtelen felnyögött, felült a fűben és csodálkozva nézett körül. — Eh, az a régi karcolás nyilall megint! — mondta. Felkelt a földről, s a ház felé mentében mellére szorította a kezét. A tornácon megállt, megvárta Akszjutkát, együtt léptek be a konyhába — a nagy, őszbe csavarodott hajú férfi és a kicsiny mezítlábas lurkó, aki kifakult trikóját kék tornanadrágba gyűrve viselte. A kovács komoran összevonta szemöldökét. — Fáj a régi karcolásom —, mondta ismét. A hálószobában lefeküdt a szőnyegre, ahol gyakran hűsölt nyaranta, s már nem mondott semmi mást, csak amit ilyen állapotban az emberek mondani szoktak: — Nyissátok ki az ablakot... Mása az ablakhoz rohant, kilökte a szorosan záródó szárnyakat, mire a száraz, forró földszaggal és fenyőillattal telített huzat akkora erővel tört be a szobába, hogy az asztalról szerteszét röpültek Akszjutka halmocskába rakott bonbonpapírjai. Sárga, piros, kék sztaniolpapírkák forogtak, szálldostak a levegőben, s ráhulltak a kovács arcára, akinek nyitott szemhéja már mozdulatlanná merevült... A nap folyamán igen sok ember verődött össze a városszéli utcában. S mindazok, akik reggel még egészségesnek látták a kovácsot, elképedve idézték fel és ecsetelték minden lépését, minden szavát: hogy meghozták a fát, hogy elment a feleségével a piacra, hogy Ivan Vlasziccsal évődött a büfében, később meg Akszjutkával játszadozott az udvaron... Az alacsony kerítésnél tátott szájjal, nagy tehénszemét kimeresztve ott álldogált a szomszédiasszony is, Ljusja, a „kőarcú szépség”. Ivan Vlaszics letörölt a bajszáról egy könnycseppet, s azt mondta: — Még engem is megkörnyékezett ez a szajha, pedig vénember vagyok. De hiába pazarolta a puskaport... A minden hájjal megkent sofőr, aki időközben siltes ünneplő sapkáját tette a fejére s a nyűtt barettet otthon hagyta, búsan dünnyögte: — Csak futó vendégek vagyunk mindannyian ezen a földön. Tizenkilenc éves lehetett. Az asszony, Mása és Akszjutka nem szólt egy szót sem — némán sírtak. Vaszilij csak este tért haza a folyópartról, akkor tudta meg, hogy meghalt az apja. Rácsapott tenyerével az ajtóra, s kiszaladt a mezőre. Csukott száját visszafojtott zokogás feszegette. A mezőn sötétség és csönd fogadta. A csillagok fénye, a Tejút ezüstös fehérsége ezúttal nem ért le a földig, ahogyan augusztusban szokott; csak távolabb, az aszfaltút fölött a fekete légben bukdácsoltak az autók reflektorai. Vaszilij cipője alatt száraz zabtarló ropogott, aztán belelépett egy mély mezsgyeárokba, elesett, majd felállt és továbbment, de most már göröngyös, egyenetlen burgonyaföldön, s a lába minduntalan krumpliszárakba gabalyodott. Az erdőszélen találta magát. Fülledt, meleg levegő ölelte körül, mely nappal megrekedt a fenyők között; zizegő, merev szárú fűben gázolt tovább. Árnyék suhant el a fejénél — zajtalanul, szárnycsapás nélkül szállt el fölötte egy bagoly. Minek jöttem ide? — gondolta Vaszilij. — Nicsak, egy tuskő... Pókháló ragadt az arcomra... Ha kést szúrnék a puha tuskóba és varázsigét mondva átbukfenceznék rajta, farkassá változnék; és ha megelégelném a futkosást, visszafelé kellene újból bukfencet vetnem. Ha közben ellopnák a késemet, örökre f arkas maradnék ... Leroskadt a fűbe, nekidőlt egy meleg kérgű fának, és sírva fakadt. Másnap reggel a boncolás után a boncolóorvos kiment a folyosóra rágyújtani. Magas, szikár férfi volt, morcos és szófukar; mély hangon köhécselt. A halál, melyről hivatása
