Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Helena Dvofáková: A művész és napjaink hősei (Beszélgetés Miroslav Válekkal)

Nekem viszont az a véleményem, hogy a művészetet ebben az esetben oszthatatlan egésznek kell tekinteni, amelyben minden területének — az irodalomnak, a zenének, a képzőművészetnek stb. — megvannak a sajátosan jellemző lehetőségei. Pótolhatatlan és egyaránt hasznosítható lehetőségei. A művészet hatékonysága ugyanis nemcsak az alkotókon, hanem a közönségen is múlik. Az emberek különfélék, eltérő az ízlésük, a műveltségük, a szakmai felkészültségük, mások az élettapaszalataik, s ezért a kulturális értékeket nem képesek olyan erőteljesen befogadni, mintsem rászolgálnak. A szocialista állam kultúrpolitikájában ezért ismétlődik olyan gyakran a kulturális forradalom fogalma. A gyakorlatban, ha kissé leegyszerűsítve fogalmazunk, ez azt jelenti, hogy a művelődéspolitikának kötelessége gondoskodni arról, hogy a kulturális értékek a lehető legnagyobb mértékben eljussanak a tömegekhez, a társadalomnak pedig kötelessége megteremteni mindenki számára azokat a feltételeket, amelyek a kiemelkedő kulturális értékek intenzív befogadásához szükségesek. Nem tartom hibának, ha valaki közülünk a zenét helyezi az irodalom elébe vagy fordítva, nemigen lehet viszont az egyes művészeti ágazatok közti sorrendet aszerint felállítani, hogy melyek rendelkeznek a pozitív hősök megformálásának legjobb lehetőségeivel. Amiképpen az egyik kulturális érték nem mond ellent a másiknak, hanem egymás mellé állíthatók és kölcsönösen erősítik egymást — hiszen ez az útja a művészetek folytonosságának —, aképpen az egyik művészeti ágazat sem zárja ki a másikat. Ha így lenne, nem vizsgálhatnánk a művészetet a maga teljességében.

— Hogy lehet áthidalni az alkotó és az eleven hős közti távolságot? Eloldázhatatlanul szükséges a túlpszichologizálástól mentesíteni az így megterhelt művészetet, s visszairányítani a valósághoz, a művészetben önmagukat, gondjaikat-bajaikat megtalálni vágyó emberek közé. Ez természetes, s egyáltalán nem művileg föltámasztott követelmény. Erről tanúskodik a sikerkönyvekké váló művek iránti érdeklődés is; gyakran olyan könyvek ezek, amelyek közvetlenül a tényirodalom határain állnak. Napjaink embere lelkiekben és érzelmeiben szüntelenül gazdagodni szeretne, de a tudomány gyors fejlődése és az új ismeretek tömege bizonyos utilitarizmusra kényszeríti öt. Hinni akar azokban a reáliákban, amelyekben a történet, valamint a mű hősének sorsa lejátszódik, hihető, rendszerezett és sokrétű tényeket akar. Természetesen az olyan hősnek, annak az embernek, aki ezekben a bármennyire is érdekes reáliákban csak robotként mozogna, s nem tudna magával ragadni senkit, nem volna szerepe. Hogyan összegezhetnénk mindezeket a követelményeket a mai, szocialista művészetre is érvényesen? Miként irányíthatjuk feléjük az alkotást? Bírja-e erővel az ember, az alkotó, hogy mindezeket egymaga átfogja? Hogy sokoldalúan művelt, tájékozott, széles látókörű, tettre kész, mozgékony legyen, hogy a legkülönbözőbb rétegekből és szakterületekről jött olvasóknak is megfelelő társa legyen, s mindemmellett az alkotás definiálhatatlan ihletből, kép- zelőerőből, fantáziából szőtt finom hálója se szakadjon szét a túlterheléstől, hogy a kész információk özönében ne kapcsoljanak ki maguktól a művész idegrendszerének érzékeny radarjai, amelyek a gyakran megmagyarázhatatlan alkotói impulzusokat is fölfogják és fölvázolják a készülő művészi alkotás első képzeletbeli változatait?

— Említette, hogy a művészetet menltesíteni kel la pszichologizálástól. Nagyjából tudom, hogy mire gondol, még ha egészében véve nem is érthetek egyet önnel. Ha igaza lenne, akkor az embereket is mentesítenie kellene a pszichologizálástól. Ahogy minden embernek van pszichikuma, függetlenül attól, hogy egyszerűbb vagy bonyolultabb, a művészet sem lehet meg pszichológia nélkül, s minden hőse bizonyos pszichológia hordozója kell hogy legyen.

Egyetértek viszont önnel abban, hogy még néhány évvel ezelőtt is számos könyvben nem annyira a lélektani motívumokról mint inkább az üres pszichologizálásról volt szó. Ha azt állítom, hogy minden műalkotásnak meg kell hogy legyen a maga lélektana, ez nem jelenti azt, hogy akár a hősök, a cselekedeteik, a történet stb. lélektana szemet szúrjon. A lélektan a műalkotás szerves része legyen és következzék annak belső logikájából. S ez valószínűleg a jövőben is érvényes marad a művészetre vonatkozóan.

Bizonyára igaza vian, amikor azt állítja, hogy az utóbbi időben egyre több olyan könyv válik bestsellerré, amely az érdekes reáliák tömegét tartalmazza, és amelyik feltételezi ezek sokoldalú ismeretét. Divat ez, vagy szükséglet? Részben divat, részben pedig a sokoldalúan fejlődő civilizáció szindrómája. Azt is mondhatnánk, igaz, nem az információelmélet felfogásában, hanem a szó köznapi értelmében, hogy az ilyen jellegű