Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

elébe rajzolódott; olyan volt, mint egy nagy sárga pitypang. A férfiban felötlött, hogy a repülőből is jól megpillantható lesz.

— Azt hiszi, valóban ide száll a gép?

Vaszilij fürkészve mérte végig őt.

— Tudja, Szása, erre én nemigen számítanák — mondta. — Az idő szép, nincs szükség füstjelzésre sem. A repülő még akkor is leszáll, ha csak zsákokat rakunk ki valami holmival, s melléjük szúrjuk azt a lécet egy darab színes ronggyal. A pilóta egyszerűen fölrakja a holmit, s elszállítja Ojuszardahba.

— A fene enné meg! — fakadt ki Burov. A szeme égett, a szemhéja vörös volt.

— Nem megy oda hozzá? — kérdezte az öreg. — A maga helyében én utánamennék.

— Fölösleges — mondta Burov csüggedten. — Maga nem ismeri őt. Inkább iszunk egyet. Jó?

Bement a jurtába.

Vaszilijnak nem volt kedve utánamenni. Nézett, míg csak Mása oda nem ért, ahol a gép leszállóhelye volt, s ahová már Mitya elhelyezte a holmiját. Mitya! Miután tőle vett búcsút Mása, behúzódott a karámba, s ott tett-vett valamit. Mindnyájan kellemetlenül érezték magukat. A fenébe is, gondolta, szeretném tudni, mi is van Burov és Mása közt. Valami kezdettől fogva nem volt köztük rendben, de aztán úgy viselkedtek egymással szemben, ahogy kell. Fene egy munka. S Burovot most jól megviseli ez a dolog. Nem csoda, egy ilyen szép asszony. No, eső után köpönyeg. Hagyjuk inkább; rájuk tartozik.

Szétnézett a tájon. Oldalt lovakat pillantott meg. Patájukkal a havat kotorták, füvet csipegettek alóla. Két ménes. A tegnap este ide terelt kancák a csődörük kimúltával az itt legelő méneshez csapódtak. Itt is maradnak egész télen, gondolta. Tudta, hogy minél keményebbre fordulnak a fagyok, a ménesek annál közelebb és közelebb húzódnak a jurtához. Ha beáll a legrosszabb idő, Mityával abrakolni kezdik őket. S közben majd vadászgatnak, ha már beállt ez az idő. Hát, nagyon korán állt be. Váratlanul korán. Az ördögit! Köpött egyet.

Burov ezalatt Vaszilij fekhelyén ült a konyhában, bámult maga elé és cigarettázott. Alighogy végzett az egyikkel, másikra gyújtott. És ivott. Sokat ivott.

Mintegy nyolc csikk heverhetett már előtte a padlón, amikor megütötte a fülét Vaszilij kiáltása:

— Szása! Már repül. Hallani a gépet.

Burov fölemelkedett és kiment.

A távolban megpillantotta az asszonyt; aztán még távolabb, a kékesen fénylő égen felbukkant a repülő is. Kezdetben kicsi volt, de közeledve állandóan nagyobbodott. Alacsonyan leírt egy kört; Burov figyelte az árnyékát, amely ott kúszott utána a hóban. A táj fölött szálló, vadászó madár árnyára hasonlított. Aztán a gép leszállt. Végiggurult a síkon, s örvénylő hófelhőt kavart. A nap fénye a gépre esett, s az ragyogott, jégszemcsék viliództak deres felületén.

Egy pillanat múlva, anélkül hogy a motor megszűnt volna dolgozni, a gép ismét fölszállt. Magasba emelkedett, s üdvözletül egyszer megbillentette a szárnyát.

— Fölszállt — mondta Vaszilij. — Elment.

Burov mint rögeszmés meredt a síkra. Puszta, teljesen puszta volt; fagyos, éles fénynyel ragyogott, elvakítva a férfit, akinek ezúttal ebbe a ragyogásba és az ivásba vörö- södött bele a szeme. A következő pillanatban magába döntötte egy fél üveg tartalmát.

— Egy óra múlva a gép visszatérőben lesz a tanyáról. Még elérhetné, még fölszáll- hatna melléje.

— Minek? Semmi értelme — mondta Burov keserűen.

— Ahogy akarja — vonta meg Vaszilij a vállát. — Az ördögit! — ismét kiköpött.

Hát így, most már mindennek vége, gondolta a férfi. Hát így ért véget a dolog. Hideg,

nagyon hideg ürességet érzett. És fáradtságot — a mellére telepedett, szorította az agyát.

— Gyerünk, igyunk még — mondta. — Valahogy el kell hessegetnem magamtól ezt az érzést.