Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

— Tudja, valami miatt bogár repült a fülébe. S most afféle kisebb családi perpatvar kerekedett. — Kissé zavartan mosolyra húzta a száját. — Hisz ismeri ezt maga is, nem? — Tekintete Mitya fekhelyére siklott. A csikós még mindig mélyen aludt. Ráhúzta a prémet a fejére is, noha a kemencében vidáman pattogott a tűz.

A fene enné meg, gondolta Vaszilij. Inkább tarthattam volna a számát. Még jobban zavarba hoztam őt. S mint látni, nem lesz ez olyan egyszerű. Még most sem értette, mi történik a két ember között. Az éjjel már aludt, amikor felriasztotta őt a veszekedésük.

— Ki ne ismerné az ilyen családi gyötrelmeket — igeneit megértően. — Minden istenáldott percben akad valami. De nem akar mégiscsak Másával maradni?

— Nem. Biztosan jobb lesz neki is, ha egyedül marad. Meg nekünk is, igaz?

• — Amondó vagyok én is — felelte Vaszilij. — Ámbár, az igazat megvallva, az én esetemben az ilyen perpatvarok többnyire abból származnak, hogy túl sokat vagyok egyedül. Az én asszonyom, főleg kezdetben, míg meg nem szokta, torkig volt az ilyen élettel.

— Mindegyikünk a maga útját járja, de végül is egyre megy az egész — helyeselt Burov.

Azt mondta, nem hagyja, hogy a felesége szeszélyei elrontsák az utat, amely várta és izgalomban tartotta őt. Épp elég, hogy a tegnapi vadászat gyönyörű élményét már elrontotta.

Amikor nekivágtak az útnak, a felesége már nem is járt az eszében. Teljesen magával ragadta a vadászszenvedély, a lehetőség, hogy megint farkasokra bukkannak, vagy iramszarvas kerül eléjük. Mása csak a mén fekete hollók körülrepkedte koncai fölött jutott az eszébe. A csapdában egy fiatal farkast találtak, kissé odébb egy fehér sarki rókát, melyet Vaszilij csak az után nyújtott oda Burovnak, miután megszűnt vergődni a markában.

— Odaadja a feleségének — mondta Vaszilij, és jelentőségteljesen, csaknem összeesküvőn elmosolyodott. — Magának ördögi szerencséje van. Szép gallérja lesz Másának belőle.

— Ez bizony nem árt meg — villantotta ki Burov a fogsorát. — De magával szemben már nagy az adósságom — tette hozzá őszinte zavarban.

— No, no — mormogta Vaszilij. — Inkább iszunk egyet, nem? — Ivott, a kabátujjába törölte a száját, s megint elmosolyodott.

— Tudja, ha maga nem lenne ennyire a vadászat bolondja, ha tegnap nem vágtunk volna útnak, rosszabbul is végződhetett volna ez a dolog. Bizony rosszabbul, hogy a fene enné meg. Most meg hat farkasunk van. Ráadásnak meg ez a róka.

— Bizony — mondta Burov elégedetten. Csak most ismerte föl, hogy így áll a dolog.

— De így is nagyon hálás vagyok magának mindenért. — Szemügyre vette a rókát, a bundájába fújt. — Azt hiszem, tetszik majd Másának.

A róka szemmelláthatóan nagyobb örömet szerzett neki, mint a farkas, amelynek — miután egy pillanatig veszetten acsarkodott rájuk — Vaszilij közvetlen közelről — tönkre ne tegye a szőrmét — a szemébe eresztett egy golyót.

Burov segítségével az öreg ügyesen megnyúzta a két, még meleg vadat.

— No, nem megyünk ebédelni? Ma megkerestük az árát — mondta Vaszilij, befejezve a munkát. Nagyon jó kedvében volt. Az egész farkascsaládból csak a vén nőstény és a két idei kölyök maradt életben. Hármasban már nem jelentettek túlságosan nagy veszélyt. Ráadásul Vaszilij szentül hitte, hogy aligha maradnak ezen a vidéken. Mindenesetre Mityával majd szemmel tartja őket. Mielőtt még megdézsmálnák a pézsmapocok-csapdákat.

Hazafelé Burov is egész jól érezte magát. A tegnapi fagyossága fölengedett. Alig várta, hogy a jurtába lépjen. Furdalta a kíváncsiság, hogyan fogadja majd a felesége, milyen arcot vág, ha megjelenik előtte a rókával. Hideg volt, a hó vakító ragyogása könnyeket csalt a szemébe, ezért egyre nagyobb gyorsaságra ösztökélte a lovát. A tábor közelébe érve, kijött elébük Mitya, hogy fogadja őket. Szemügyre vette a zsákmányt, de isten tudja, miért, nem vágott valami lelkes arcot. Aztán leszerszá- mozta a lovakat, Burov pedig bement a jurtába.