Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

— Mása — mondta vidáman. — Mása, szép emléked lesz otthon a heverő előtt.

Az asszony elfordult. Az arca felhős volt.

— Nem vagy még jól? — kérdezte a férfi, amikor este már mindketten ágyban voltak.

öreg este lett, mire hazaértek, mert Burov és Vaszilij még szétporciózták a mént, s a legszebb húsdarabokat a három hátasló nyergének két oldalára akasztották. Visszafelé tartva aztán a lecsüngő súly megterhelte az állatokat, s nehezen haladtak előre a hóban. Ráadásul Vaszilij maga előtt terelgette a ménest is, amelynek vezére vesztetten s a történtektől megrémülve most nem félt az embertől, s a közelükben tartózkodott. A csapdákat hozó Mityával félúton akadtak össze. Hazatérve, miközben Burov és Vaszilij a húst rakták le, Mása szó nélkül eltűnt és lefeküdt. Burov egy fél óra múlva utána ment.

Mivel még mindig hallgatott, a férfi feléje nyújtotta a kezét, meg akarta fogni a könyökét. Mása azonban elhúzódott, s csaknem utálkozva rezzent össze.

— Ej, ej. Mi az ördög ütött beléd. Még mindig tart ez a dolog? Megmondhatnád, ezúttal mit vétettem? — A férfi még most sem látott tisztán. Itt-tartózkodásuk egész ideje alatt vigyázva viselkedett, egyszer sem vesztek össze. Nem követett el semmit, ami jelenetekre adna okot. Végtére is, még csak lehetősége sem volt a hűtlenségre, még ha akarta volna is.

— Uralkodj kissé magadon! — mondta.

— Én? kérdezte Mása.

— Igen. Uralkodj kissé. Mégiscsak házastársak vagyunk. Ott, a kimúlt ló mellett is egész lehetetlenül viselkedtél, az emberek előtt.

— Egyszeriben! Egyszeriben házasitársak vagyunk! S uralkodnom kell magamon! — felelte ingerülten a nő. — Te hogyan uralkodsz magadon, te hogyan vigyázol az emberek előtt, ha a szeretőid ágyába mászol?

Hát így, gondolta Burov. Megint a régi nóta.

— Már nem emlékszel, miben egyeztünk meg, s hogy mért jöttünk ide? Hiszen rendben volt minden. Elfelejtetted?

— El. Buta liba voltam. De most már tudom, mi lesz megint, ha hazamegyünk innen. Tudod, én már nem akarok veszekedni, nem akarok gyötrődni.

— Buta liba vagy, igen, az. Holmi ostoba lovak miatt elveszted a fejed s megfeledkezel mindenről. Emlékezz csak rá, hogyan éltünk együtt. Milyenek voltak az előző napok — az éjszakák — javította ki magát.

— Éppen hogy nem feledkeztem meg semmiről. Semmiről se feledkeztem meg. Semmiről, ami köztünk valaha volt.

— De hisz mondtam neked, hogy bánt a dolog, hogy soha többé nem kerül sor rá — emlékeztette őt Burov.

— Tudom. Évek óta bánt már a dolog. S már évek óta bizonyítod is nekem.

— Szeretlek. Bánt, hogy nem bírod megérteni ezt.

— Mondom, hogy buta liba vagyok, és semmit sem értek. — Elhallgatott. — A legrosszabb az, hogy nem előbb értettem meg. Ez a legeslegrosszabb. Tudod, rá kellett volna jönnöm már réges-rég.

— De én igazán szeretlek.

— Hallgass! — mondta Mása. — Kérlek, hallgass. Ezt már hallani sem akarom, előttem ne alakoskodj. Legalább most az egyszer légy őszinte hozzám és magadhoz.

— Ez aztán rád vall. Mindig is ilyen voltál. Melletted az ember sose tudta, hányadán áll.

— No, most aztán tudod, kedvesem — mondta az asszony egy adag iróniával.

— Az ördögbe is! Megmondanád végre, mi történt? — fakadt ki a férfi. Ezzel a hanghordozással még nem találkozott Másánál.

— Semmi. Semmi különös. Csak egyszeriben rájöttem, hányadán állok veled. Ez minden.

A férfinak eszébe jutott, miről beszélgettek Vaszilijjal a kimúlt mén fölött. Mása szavai rejtett jelentést hordoztak, s a hallatukra nagyon kellemetlen érzése támadt. Igen, ez egy ideig megint a hatalmában tartja a feleségét, megint újjáéledt benne