Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Sikula, Vincent: Késik a vonat
— De én félek. — Akkor inkább ne mondd el! — De én el akarom mondani. — Hát akkor mondd! — Te még nem hallottad? — Nem tudom, mire gondolsz. — Nem hallottad? — Mondd már! — Én már kétszer voltam kórházban ... — Igazán? — Igazán. De inkább nem kellett volna elárulnom neked. — Hm. — Ba]? — Mi? — Azt gondoltam... De te, azt hiszem, nem értettél meg. — Azt mondod, kétszer? — Igen. — Haragszol? — kérdezte egy kis idő múlva. — Miért haragudnék? — kérdeztem, és csak akkor jöttem rá, hogy miről is beszél. — Azt akartam, hogy tudd. Néhány napig feléjük se néztem. Üldögéltem otthon, a tankönyveimben és mindenféle más könyvben turkáltam, de képtelen voltam egyet is elolvasni, sőt, azok alatt a napok alatt tanulni se tanultam semmit. Ültem az ablaknál, iszogattam a teámat, és mindenféle ostobaságok kavarogtak az agyamban: a léprigó miért költözik el a tél elől, és miért marad a feketerigó? A fenyőrigó meg éppen ellenkezőleg, telelni jár ide. A madaraknak is, csakúgy, mint az embereknek, különböző szokásaik vannak. Bámultam ki a kertbe, és közben Marienkára gondoltam, arra, hogy ő is szereti a madarakat, hogy időnként kezébe veszi a madártant és lapozgatja, lapozgatja, vagy kimegy az udvarra, és a madáretetőbe árpát vagy morzsát szór, és közben talán rám gondol, és lehet, hogy ő is ugyanolyan szomorú, mint amilyen én vagyok, és ha majd elviselhetetlennek érzi a magányt, üzen Miroval, hogy menjek el hozzá, én meg nem találok majd kifogást, mert nem is keresek ... Miro pedig egyre csak azt hajtogatta: — Marienka ostoba liba ... Védekezni akartam. Amikor Marienkát védtem, úgy éreztem, mintha magamat védeném. Miro lehülyézett, ostobának nevezett, és elmondta ugyanazt, (amit a húga is elárult, igaz, egy kissé más szavakkal. Azt állította, hogy Marienka egy cigarettáért is bárkivel lefeküdne, és amikor ellentmondtam neki, azzal torkolt le, hogy már különben is a húga idegeire mentem, már másvalaki jár utána, és ha most a szemük elé kerülnék, könnyen megtörténhet, hogy kidobnak a szobából. Így hát most itt a szilveszter, és én már négy órája várom a vonatot, közben Marienkára gondolok, mert csak miatta akartam Vrbinkáról elmenni. Hideg van, a sírás is fojtogat, meg álmos is vagyok. El akartam utazni, nem tudom, hová, de el akartam menni innen. Nem egészen hét óra múlva itt az éjfél, és beköszönt az új év, de én úgy érzem, hogy a vonat addig már nem fut be. Talán haza kellene mennem, lefeküdni a fűtetlen szobámban, jól kialudni magamat, ezeknek meg, akik itt várakoznak, és egyáltalán mindazoknak, akik különféle vasútállomásokon, különféle autóbuszmegállókon várakoznak buszokra vagy vonatokra, amelyek az idén valószínűleg már úgyse indulnak el, szóval mindezeknek jó éjszakát kellene kívánnom, vagy bánja a fene?, ha akarnak, hát várakozzanak, várják csak az új évet vagy a vonatot, amelyik talán már nem fog késni, vagy az autóbuszt, amelyik nem reked meg valahol a hófúvásban ... Tóth Elemér fordítása
