Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Csontos Vilmos: Veres Vilmos
Csontos Vilmos Veres Vilmos Egy lévai hetilap, a Bars egyidőben kezdte közölni a verseinket, 1930 táján. Először ' tehát egymás verseire figyeltünk föl. Személyesen 1932-ben, első verseskötetem megjelenése után találkoztunk Léván egy munkáspárti gyűlésen. Megörültünk egymásnak, igaz barátok lettünk. Elmondta, hogy Alsószecsén született 1906-ban, egy évig Pápán tanult a ref. főiskolán, szülei szegénysége miatt azonban ott kellett hagynia Pápát. Itthon édesapja örökét: a részes aratást folytatta, s napszámolt, hogy családjának a mindennapit biztosíthassa. Ojbarsra nősült, ott élt haláláig. 1934-ben egy közös kis antológiát adtunk ki: Agárdy Zsigmond, (lévai asztalosmester) Sass János (lévai munkás) Veres Vilmos és én. A gyűjtemény Üzent a jöld címmel jelent meg. A karcsú füzetben mind a négyen hét-hét verssel szerepeltünk. Máig sem tudom, milyen módon jutott e füzet Antal Sándorhoz, aki még azon évben, Garammenti parasztköltők címmel, verseinkkel kísért előadást tartott négyünkről a pozsonyi rádió magyar adásában. (A közölt négy versemért akkor kaptam az első honoráriumot: 100 koronát.) Végighallgatva Antal Sándor előadását, akkor éreztük meg, hogy mi négyen szorosan összetartozunk. Egymást biztatva, új lendülettel írtuk verseinket. Agár- dynak, Sassnak rövidesen önálló könyveik lettek, Veres Vilmos lemaradt. Akkor még a szerzőnek a nyomdát saját pénzéből kellett kifetnie, Sassnak a nagy ismeretség: Léva fedezte ezt a költséget, Agárdynak a műhely biztosította (a magamét is a gyalupadnál izzadtam ki), Veresnek a napszámból nem futotta. Pedig a legnagyobb versgyűjteménye neki volt. Sőt prózája is. Rengeteget írt. Színműveket, elbeszéléseket — szép gyöngybetűkkel, később saját maga könyv alakba fű’ite munkáit. Regényei kéziratban maradtak. Egy népszínművét Budapesten Kókai jelentette meg. Ennek a címe: A gyanú. 100 pengőt kapott érte. Életében ez az egyetlen műve jelent meg könyv alakban. Sok szép tervünket húzta keresztül a második világháború. Veres Vilmosnak többen voltak pártfogói, biztatói. Már az indulása idején meghívták Prágába, ahol az ottani magyar főiskolásoknak tartott előadást. Hazatérve boldogan írta levelében, hogy egy táskaírógépet kapott ajándékba a diákoktól. Akkor kezdett levelezni Darkó Istvánnal, Szombathy Viktorral, Farkas Istvánnal. Ez a levelezés a halálával szűnt meg. Közben bekerült a községházára, írnoknak; volt postai alkalmazott is rövid ideig, a felszabadulás után a kálnai traktorállomás könyvelője lett. Biztatásomra cikkeket is írt, s azok sorra megjelentek. Versei azonban csak nagy ritkán voltak olvashatók lapjainkban. Egy-két író-olvasó találkozón szerepeltünk közösen. Amikor kettesben maradtunk, sokat panaszkodott: meg nem értésről, elhagyatottságról. Pesszimista volt, s egyben szókimondó. Prózája kíméletlenül tárta fel mindazt, amit az életben tapasztalt, s azt is, ami vele történt. Sohasem engedett betekintést senkinek ezekbe az írásokba. Ha valaki mégis kéziratos kötetet kapott tőle, azzal nyújtotta át, hogy ebből csak baj származhat. Láttam, hogy fél. Valamilyen következményeket emlegetett... „Ügy írtam meg, annyira igazak, hogy nem valók a nyilvánosság elé.” — szokta ilyenkor mondani. Még az utóbbi időben is emlegette kiadatlan kötetei fölötti aggodalmát. 1973-ban bekövetkezett halálakor futottam Ojbarsra. Felesége — mintha csak Veres Vilmost hallottam volna — hallani sem akart arról, hogy az elhunyt valamelyik kötetét elhozzam. (Vilmos pedig életében többször is ígérte, hogy egy kéziratos kötetet nekem ajándékoz; ígéretét, sajnos, nem tudta teljesíteni.) A temetése után fia és lánya osztozkodtak írásain, s magukkal vitték lakhelyükre, Alsópélre és Trencsénbe. Levelezés útján kaptam közelebbi tájékoztatót hátrahagyott műveiről. Érdekesség kedvéért meg
