Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Varga Imre: Kövületek az asztalon

— Ez az Istenhegy — mutattam egy nem túlságosan nagyra nőtt dombra.

— Ez a folyó — s valójában szabályos mederbe kényszerített patakocska, csatorna. Vize bokáig ha ér. Itt egy vizesárok torkollik a Szikincébe; a talajvizet, az esőzések után összegyűlt tavacskákat, a vadvizeket csorgatja a patakba.

— Valahogy ilyenformán kellene szemléltetni földrajzórákon a hegyeket, a lapályt, két folyó találkozását — lelkendezett barátom, s közben a Kókom nevű dombsor akácfáit bámulta, aztán az erdőt, .a patakot szemlélgette. Elbűvölte őt Lilliput. Minden igazi, valóságos anyagból való, de gyerekléleknek szárit kicsinyítésben, helyi méretben. Nyuszi rohan a réten. A műkedvelő előadások szereplőjének kedves bumfordiságával gyorsvonatot alakít. (Ez már érezhetően az én hangom. A lilliput-séma ünneprontó, ide nem illő ráfogása az oktalan futóbajnokra.) Hogy hívják ezt a birodalmat? Mondd a nevét! Egyes tartományait már ismerjük, jelentősebb településeinek tudjuk a nevét, jelesül: Hangyavár, Vakondok-köz, Kíső óra (egy igazi név a múltból) s egy egészen friss ötlet: a Tapsiszalasztó. Négyzetkilométernyi területen egész birodalom, s odébb a jó, a gonosz, a kedves, a durva székesfőváros: Kisgyarmat. Fogalmaim, keserveim és első győzelmeim bölcsőhelye és szótalan szemlélője. Térkép helyett a két-három képbe beszorítható táj okított földrajzra. Történelemre a tízvalahány esztendő.

A nyelv, amit itt magamba szívtam, csaknem teljesen ékítés, díszek nélkül való. Csillogó pitykék, gyöngyszemek, aranydíszek nem adtak fényt szavalnak. Ha egy turista külföldre készül, és történetesen nem ismeri az útba eső államok nyelvét, megtanul két-három nélkülözhetetlen kifejezést, hogy el ne adják, ahogy ezt mondani szokás. Nekem ezt a néhány mondatot verte fejembe az otthon. Mintha minden mosoly, dal, májusfa kihalt volna erről a tájról. Most már látom, az igazság teljesen más. Voltak, igaz, hosszú napjaim, mikor eszelősen gyűlöltem szülőfalumat, ilyenkor egy percig se kételkedtem abban, hogy a gyerekkorban megtanult nyelv az igazinak, eredetinek, a valóságosnak korcs és tökéletlen hajtása. Hasonló szemmel néztem az erkölcsre, szokásokra, s ugyancsak ellenszenvet váltott ki belőlem a köröttem élő emberek jelleme. (A paraszt szót egyideig sértésként használtam; te paraszt, mondtam, s a háttérben földerengett valamelyik ötvenen túli falubélim novától elbuitult arca, rémlett mintha hallanám dadogó, zavaros szövegeit.) Dühöm nem volt minden alap nélkül való, bár inkább tehetetlenségem, illetve kiszolgáltatottságom hajtotta föl bennem, mintsem valami fenséges eszmény. Lelki ébredésem napjaiban fordult be egy világ a Kőkom dombsora mögé, az új pedig csak nem akant megérkezni. Sivatag közepére szült hát az anyám. Ide, ahol árnyékot, menedéket találtam. Kenyeret kérni, a néhány száz szükséges mondatot használni megtanultam. Egyszerre csak ráébredtem, hogy ez a kopár királyság nem az egyedüli, kizárólagos valóság, hogy a föld alatt lakószobák, nagy termek húzódnak, díszes folyosók vonulnak. Ott élt nevezetes Tűz Sógor, s az alászál- lóknak (akik megérdemelték) kő-inget ád, nehogy elégjenek a földmélyi iszonyú gye- hennában. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megbizonyosodtam, hogy az a világ létezik, kell hogy létezzék, s ha így igaz, más nyelven kell hogy ott szóljanak, s ezt a nyelvet muszáj megtanulnom, s az addig képzelődésnek csúfolt meséim rögvest megbecsült képzeletté válnak. A mesemondók dicsőségére vágytam. Mert a mondákban, mesékben ezt a nyelvet beszélték. Később Tömörkény, Tamási és Móricz is. Amit ők a néptől lestek el, nekem könyvekből kellett kibányásznom; s ezek után a példák után nemhogy kedvet kaptam volna falumhoz és az emberekhez, még jobban elhidegültem, visszavonhatatlanul sivárnak láttam mindent, rozogának a szokásokat, a tudást, a „paraszti bölcsesség”-et. A csípőre tett kezű, friss eszű paraszt-Uránia átalakult kígyót, békát, macskahájat, bagolyhuhogást egybekotyvasztó fogatlan banyává. Igaz: fölényem, undorom, ellenszenvem rövid idő múlva •elillant: alázatossággá, nyugtalan, apát, anyát, szülőföldet kereső kétségbeeséssé alakult. Mindez persze benső összecsapás volt. Közben nőtt tovább a szőrzetem, hajam — csak az arcom lett keményebb. Ekkori döbbeneteim egyike: azt akarom elfelejteni, amit még meg sem ismertem; szégyenkezem azért, ami erény; pirulok annak gondolatára, amitől önbizalmam kellett volna hogy izmosodjék.

„Megtérésem” előtt azt hittem, hogy a tudás és törvény elégséges önmagában ahhoz, hogy nevetségessé tegyek ebben a múlt-világban egyet s mást. Hogy nagy hangon szét- kiabáljam: a babonák, hiedelmek, falusi szokások világában nem a tudás és élettapasztalat biztonsága érződik, hanem a tudatlanság, a félelem, az igazi élettapasztalatok hiánya. Ekkoriban ismeretlen, senki által nem beszélt ál-magyar nyelvet kezdtem hasz