Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Ordódy Katalin: Ámok
Ordódy Katalin (Léva, 1920} író. Pozsonyban él. Művei: Megtalált élet (regény, 1958); Évi, Pisti, idesüss (mesék, 1958); Nemzedékek (regény, 1961); Dunáról fúj a szél (regény, 1963); Idegen (regény); Keskenyebb út (regény). ámok Rámjött a takarítási düh. Nagyon ritkán jön rám, de akkor olyan, mint az ámok, nincs ami megállítson. Rámolás közben furcsa jószág akadt a kezembe. Első pillanatban nem is tudtam mi az, tanácstalanul néztem a megfeketedett, megzöldült kis sárgaréz holmira, s csaknem felkiáltottam, mikor felismertem Hefner bácsi szivarvágóját. Olyan volt, mint a guillotine, a nyak, illetve a szivarok számára két kis kerek lyukkal, amelyeket nem felülről, hanem oldalról metszett le az éles kés, egy kis fogantyú nyomására. Hefner bácsi derék ember volt, de időnként ivászati düh tört ki rajta, s akkor mindent félretéve evés és alvás nélkül napokig ivott egyhuzamban csaknem az eszméletlenségig, míg végre lenyelte azt a kortyot, amely után már rá sem bírt nézni az italra hónapokig. Az ilyen megmagyarázhatatlan, a mélyből óriási erővel feltörő gejzírhez hasonlatos szenvedéllyel szemben mindenki tehetetlen. Berta néni ebédet is kapott mindig, de vacsora előtt feltápászkodott egy nehéz iszik... már tegnap kezdte... megint elkapta őt — és száz változatban ismételgette a borzalmat, ami ismét házukra telepedett, és amit el kell viselnie, de amibe soha nem lehet beletörődni. Ilyenkor a konyha sarkába telepedett a hokkedlire, mintha neki kellene vezekelnie azért az iszonyatért, ami náluk most végbemegy. Tartotta kezében a kávéscsészét — amit ilyenkor mindig a kezébe nyomtak —, és révedező szemekkel gépiesen kortyolt belőle egyet-egyet. A konyhában sokat nem törődtek vele, folyt az ebédfőzés, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Csak én szenvedtem együtt Berta nénivel. A közelében téblábol- tam és állhatatosan bámultam rá. Csodáltam a szenvedő hősnőt, akire ilyen csapás méretett. Némaságát néha hirtelenül és váratlanul megszakította. — És most már tör is! Felkiáltását a jelenlevők arcán a részvét futó kifejezése és egy-egy együttérző sóhaj követte, de én éreztem, hogy alig figyelnek rá, fontosabb, hogy a damgaluska könnyű és omlós legyen, s a hús alatt maradjon elegendő szaft. Magamban izgultam csak, hogy észre ne vegye ezt a megalázó közönyt, az alamizsnaként odavetett sajnálkozó hümmögést. Én átéreztem a drámát, sajgott a szívem, izgultam és felháborodtam, felébredt bennem a segíteni vágyás, s levert gyöngeségem és kicsiségem tudata. Berta néni ebédet is kapott mindig, de vacsora előtt feltápászkodott egy nehéz sóhajjal. — Megnézem, mit csinál az az állat! Hadd látom, elég volt-e már neki. Sosem tudtam meg, hogy elég volt-e, mert Berta néni nem jött vissza tájékoztatni, de én olyankor este sokáig nem tudtam elaludni, és azon járt az eszem, hogy mi játszódhat le este Hefneréknél. Reggel aztán olyasmit láttam, hogy Berta néni a kerítés túlsó oldalán ruhát tereget a szárítókötélre, miközben érzéssel énekli, hogy Gyere te nímand, gyere pofám, — vagy a piacról cipekedik haza teli szatyrokkal. Ilyenkor én is megnyugodtam, és megfeledkeztem a drámai közjátékról. Egyszer, egyetlenegyszer azonban este, alighogy elment, vissza is szaladt hamarosan, szép fekete kontya szétbomlott, és szeméből záporoztak a könnyek. Megdöbbenten álltuk körül, mindnyájunkat felzaklatott, hogy az események ilyen szokatlan fordulatot vettek. 209
