Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Lovicsek Béla: A Garam menti halász
más, mint a szövetkezet éjjeliőre emelte el a pontyot. Az őr kisfia kottyantotta ki a dolgot másnap: — Bácsi! Apu az éjjel olyan nagy halat fogott, mint egy malac, pedig hálója sincs! A mosoly még ott játszott az öreg arcának ráncai között, amikor újra emelt, de a mosolya megfagyott, a ráncai megmerevedtek. Megakadt a háló félúton, mintha nagy fatuskó akadt volna bele. Arra már nem volt ideje, hogy a markába köpjön. Áldotta az eszét, hogy a két karót a víz szélébe verte. Most nekivetheti a lábát, mint kocsis az első saroglyának, és húzhatja a kötelet, ahogy csak bírja. Az se kutya, hogy azokat a fűzfafogantyúkat belefonta a kötélbe. Most, feszesen, keményen tarthatja és húzhatja, nem kell félnie, hogy a kötél véresre ráspolja a tenyerét. Ideje sincs rá, hogy féljen vagy megijedjen, mert most már határozottan tudja, hogy nagyobb hal akadt a hálójába, meg kell vele küzdeni. Azt kívánja tőle a halászbecsület, azt az a kirakatban csillogó masina, amit karácsonykor el kell vinnie az unokájának a kopott kabátban, mert esni fog az eső, a karácsonyi eső ... Nagy erővel húzta a kötelet. Mintha az élete fonalába kapaszkodott volna. De a háló nem mozdult. A háló fölött tompán, mélyről jövőn buzgott, örvénylett a víz. Jó volt hallani a fülének, ugyanakkor a rettegés szorongató érzése is kínozta: csak meg ne pattanjon a kötél, csak húzni, húzni a kötelet! Szemére csúszott a sapkája, még sötétebb lett előtte a világ. A kötelet nem engedheti el. Ha csak egy pillanatra is megengedi, elveszti a csatát. Az átkozott bestia megérzi a gyengeségét és fölibe kerekedik. Lám már most is ő húzza a kötelet! Ne engedj, öreg mókus, ne engedj! Remeg az ina, a karja, szorul belőle kifelé a levegő. Csak most, csak most el ne fogja a köhögés, mert akkor mindennek vége. Vége a masinának, vége a karácsonyi esőnek! ... Hej, ez az átkozott sapka! Megrázza a fejét egyszer, kétszer... végre leesik a fejéről. A vízbe esett? Talán nem. Ha oda esett is, ki törődik vele most, csak húzni, húzni a kötelet! Mintha engedne, mintha gyengülne az ellenállás. Ez újabb erőt ad. Mintha még a lélegzete is tisztább és egyenletesebb volna. Mintha kissé megnyugodna a szívverése is. De valahol mélyen érzi, tudja, hogy ő maga is gyengül. Már nem olyan biztos lábának a feszülése, nem olyan erős markának a szorítása. Az akarata azonban továbbra is sziklaszilárd. Verejtékező küzdelmében egy régi emlék magasodott eléje. Éjszaka volt, csillagfényes, mint most. Az ágyból ugratta ki a falun végignyargaló ijedelem: elszabadult a falu bikája, a rettegett Fortély, és halálra taposta a gondozóját. Szegény megboldogult felesége egy szál ingben jajveszékelt utána, hogy ne menjen, de ő ment, mint a végzet, ment és megfékezte a bikát, s jászol mellé kötötte. Fiatal ereje nem Ismert félelmet, sem meghátrálást. Most, most kellene az az erő! Csak néhány percre ha visszatérne Izmainak szilaj rugalmassága! Verejték lepte el a homlokát. Valahol a hóna alatt is megcsordult egy kis csermely. A parti fák mozdulatlanul bámulták a magasban sziporkázó csillagokat. Valahol a faluban elnyújtva vonított egy kutya. S az öreg minden erejét összeszedve húzta, húzta a kötelet... Végre emelkedtek a kánvák, recsegve-ropogva, mint a félig befflrészelt szálfa dűlés közben. Jó a veresgyűrű! Hajlik, nyúlik, recseg, ropog, de nem pattan el, mint az üveg... A rúd mind magasabbra emelkedett. A kánvák teljesen összehajoltak, mintha egymásba akarnának karolni, s úgy függött a háló hosszúra nyúlva, mint egy nagy túrószacskő. Vízben lógó öblében vadul kavarta, zúgatta a vizet a fekete szörnyeteg. Szétrúgja a hálót, az apja teremtésit! Össze kellene fogni a háló négy sarkát, aztán úgy kivonszolni valahogyan a partra. De hogyan? Nem éri el, nem, sehogy sem éri el, hiába nyújtózkodik utána. S a hal túrta, vágta a vizet a partra, az öreg arcába és ruhájára. Hirtelen elhatározással belépett a vízbe. Mintha jeges bilincsbe szorult volna a lába. Törődött is vele! Most már elérhette a hálót. Átölelte és nagy erőfeszítés árán sikerült kilépnie a vízből. Kimerültség, ólmos fáradtság nehezedett rá, de nem volt ideje a pihenésre. A hal még érzi a víz szagát, még nem adta fel a harcot. A kétméternyi hosz-
