Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - FIGYELŐ - Mihálik, Vojtech: A képek vándorlásának tanulságai

szatirikus játékát, Az időzített boldogságot, amely 1975 januárjáig 35 előadásban került közönség elé. A szlovák—magyar kultúrbarátság tartalma a nyitrai színház eme tevékenységében korántsem merült ki. Igen értékes volt a színház barátsági szerződése és együttműködése a Győri Kisfaludy Színházzal. A győriek bemutatták Nyitrán Tokaji György Madárijesztő című vígjátékát, majd Ábrahám Pál kellemes zenéjű operettjét, a Viktóriát is. Itt került színre Mesterházi Pesti emberei és Lehár örökszép operettje, A mosoly országa, ugyancsak a győri vendégegyüttes játékában. A nyitraiak viszont szlovák színdarabokkal járták Győrött.

A jubileumi előadások után elbeszélgettünk Jozef Romanovský igazgatóval:

„Tévedés volna azt hinni, hogy csupán a nyitrai színház tűzte ki zászlajára a szlovák—magyar kultúrközeledés eszméjét, ebben a szellemben dolgozott csaknem minden szlovákiai színház is, de talán mi működtünk a legeredményesebben. A félezer előadáson, a barátsági szerződésen túl, eredménynek nevezhető például az, hogy olyan színdarabokat is játszottunk a mi színpadunkon, melyeknek eddig nem volt fordítása, s így azt a szlovák ajkú közönség nem is ismerhette, mint Kisfaludy Kérőjét. Volt rá példa — Egri Viktor egyik darabja — hogy szlovák fordításban előbb játszottuk a színművet a magyar nyelvű bemutatónál. Ez az irányelvünk jól bevált, és a jövőben éppígy, sőt fokozottabban fogjuk támogatni a szlovák—magyar színházi barátság ügyét” — mondta Romanovský színházigazgató.

Mártonvölgyi László

A képek vándorlásának tanulságai Tárlat a XX. századi szlovák festészetből

Azok a képek, amelyek a múlt ősz folyamán Párizsban a mai szlovák képző- művészetet voltak hivatva bemutatni, visszaérkeztek hozzánk, s mondhatjuk „jól végzett munka után”, mert a kiállítást érdeklődés és megbecsülés kísérte. Mielőtt Fulla, Majerník, Simerová, Bazovský és mások képei visszakerülnének a házi galériákba, vagy magángyűjteményekbe, megtekinthetők voltak a Művészetek Házában a pozsonyi közönség számára is. A kiállítást Vojtech Mihálik nyitotta meg. Beszédét az alábbiakban közöljük.

Sok év előtt egy francia beutazta Szlovákiát, s miután hazatért, utazásairól riportban számolt be. Arra emlékszem belőle, ami engem személyesen meglepett. A mi kedves franciánk városaink és falvaink közül többet meglátogatott, látta a Magas-Tátrát, bejárta a múzeumokat, templomokat, barlangokat, de a legnagyobb benyomást a Vág partján fü- velgető libafalkák tették rá. Nem tudom, Franciaországban talán nem volt alkalma; hasonlót látni, vagy túlságosan megszerette a libapecsenyét — bizonyos, hogy~ emlékeiben az a Szlovák él, amelyik számunkra mindennapos és semmikép* pen sem nevezhető egzotikusnak.

A kis nemzetek fiai kiváncsiak arra,, mit mond róluk a külföld; a művészek, világiasak szeretnének lenni és ezért szenvednek s keresik a világiság szokásos eszközeit. Néhány évvel ezelőtt nevetséges és fölöslesges vita folyt ezekről egyik rangos irodalmi folyóiratunkban. Sokan elfelejtették, hogy a külföldet nem érdekli, milyen mértékben tudja művészetünk majmolni az éppen szoros divatot. Sokkal nagyobb érdeklődést ébresztenek a népünk életéből vett igaz és friss képék, jelenünk dinamikája, mert az igazi művészet egyéb értékei mellett magában hordja a megismerés értékeit. S kapcsolatot tud találni egyes korszakok, nemzeti és társadalmi rendszerek között. Ez a kiállítási anyag azért állta meg becsületesen a helyét a modern képzőművészet metropolisában, Párizs-