Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén
s — Mása, gyere nézd, mekkorát ejtettem — kiáltotta vidáman. — Erre nem is számítottam. Jó kis hajsza volt, ugye? — Szinte mámorosán, boldogságtól sugárzón te kintett a nőre. Mása nem fordult meg. Mereven bámult maga elé — a ménre. — Nagy farkas, szép farkas. Nézd csak meg, mekkora — mondta a férfi büszkén, s az elejtett ordasra mutatott, amit cipelt. A földre engedte a vadat, s rágyújtott. Csak most jött rá, hogy az izgalomban elvesztette a kesztyűjét, amit a hajsza közben lehúzott, hogy könnyebben nyomhassa meg a ravaszt. Akkor nem bánta ezt sem. — Rettentően szép farkas — mondta. Kitűnően érezte magát. A vadászat minden más gondolatot kivert a fejéből. Körülnézett. Vaszilij két újabb farkast vonszolt, a csikós meg a negyediket. — Uraim — szólt Burov —, ez aztán a vadászat. Négy darab. — Amott fekszik az ötödik — mutatta elégedetten Vaszilij, és letette a terhét. A ménestől nem messze szétroncsolt torokkal feküdt az újabb ordas. A csődör patája tagiózta le, néhány métert még odébb kúszott, aztán kimúlt. — Öt darab — suttogta Burov hitetlenkedve. Izgalmában a kezét tördelte. — Mása, te nem lőttél egyet sem? — kérdezte és közelebb lépett hozzá. A nő eddig még csak körül se nézett. Azóta, hogy kivágtatott a fennsíkra, le sem vette a szemét a ménről, amely állandóan ott nyargalászott a lovak körül és viaskodott. Egyszer a mellső térdére rogyott, majd a lapockájára hemperedett, de fölpattant ismét. Hányta a patáját és szétugrasz- totta a falkát, amely szüntelenül támadott. Mása látta a farkast, ahogy a csődör oldalába mar, s ahogy egész a bozótig repül, miután torkon találja egy rúgás. Ekkor már két újabb ordas csimpaszkodott a csődör hasába, s tépték-marták a testét. A mén nehezen üget^t, a sörénye már nem lobogott. Az ordasok föltépték a hasát, erősen vérzett, sebéből a fagyban pára gomolygott elő, de így is állandóan arra törekedett, hogy lerázza magáról a fenevadakat. Ám csak miután eldörrent néhány lövés, kaptak észbe a meleg vér szagától megvadult ordasok az ember veszélyére, s a ménestől időközben már messze távolodott falka nyomába eredtek. A csődör továbbra Is ügetett; nehezen, imbolyogva körbefutotta a ménest, aztán nem mutatkozott többé. Mivel Mása lova állandóan rémüldözött, s nem akart közelebb menni — ott feküdt előtte a szétvert torkú ordas — a nő a földre ugrott, s futva megkerülte a nyihagó, ordító kancákat. Aztán meglátta a mént. Ott feküdt a széttúrt, letaposott hóban, melyet vörösre festett körülötte a szétmarcangolt belekből ömlő meleg és habos vér. Hörgött és hánykolódott, görcsösen rángatta a lábát, mintha még most is csatázna, kivicsorított sárga fogaival a hóba mart. Ordasagyarak föltépte hasából kifordultak a belek. A hatalmas, verejtékes testből pára gomolygott. Mása mintha álmot látva nézte voína a kört, melyet a csődör taposott a ménes köré. Mélyen fel volt túrva, helyenként vér és vizelet mocskolta. Az ösvény végső szakaszán erős piros vonal futott a hóban. Aztán összerogyott a mén. Mikor Mása meghallotta, hogy a csődör nehezen, köhécselőn ismét felhörög és zihál, megfordult. Vette a puskáját, s a mén halántékához egészen közeire, a jobb szem és fül közé tolta a csövét. Gyors egymásutánban kétszer húzta meg a ravaszt. Az állatra közben nem nézett, de érezte, ahogy kétszer röviden megrándul, majd teljesen elcsön- desül a nemes és hatalmas izomzatú test. A ménes közvetlen közelében eldörrenő lövésekre a rémült és hátráló zárt körből fejveszetten kirontott egy csikó. Mintegy húsz méterrel odébb azonban megtorpant, s riadtan remegett. Körülpillantott, s hogy nem követte senki, megfordult, félénken fölnyerített és visszafutott. Fejével, pofájával az anyja vékonyába rontott, s egész testével hozzátörleszkedett. Mása mereven ismét a mén kitaposta körre bámult, s a szíve egyre hevesebben, erősebben kalapált. — Jól tette, hogy végzett vele — mondta Vaszilij. — Legalább nem szenvedett. Gyönyörű mén volt.
