Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

hogy az elveszett ménes nyomába indultak. Minden jó, ha >a vége jó — gondolta. Egész bíztatóan alakul a dolog. Majd meglátjuk, Ajhal. Ha Ajhal, hát legyen Ajhal! Ismét elmosolyodott, csak úgy magának.

Az asszony vissžfelé tartott. A part menti ösvényen megfordult, s arrafelé tekintett, amerre a nagy ménesnek nyoma veszett. Már nem látta a lovakat.

Burov felállt, s a csikóssal a lovakhoz ment, melyek nyugodtan hersegették a szénát.

— Indulnunk kellene — mondta, amikor a nő a közelükbe ért. — Ma ez a mén, holnap majd a szarvas — villantotta elő a fogsorát.

Mása ezúttal kitért a pillantása elől. Ruganyosán a nyeregbe pattant.

— Repülő — szólt Vaszilij. — Tehát csütörtök van.

Burov és Mása fülét csak egy pillanattal később ütötte meg a zúgás. Aztán megpillantották a gépet is, alacsonyan húzott a jurta irányában. Hetente egyszer közlekedett, biztosítva az összeköttetést az ojuszardachi szovhoz és a mintegy nyolc jurtából s egy nagy, új faházból álló Roman-tanya között. A repülő egy óra múlva visszafelé s megtette az utat, s Közép-Kolimszknak vette az irányt. A gép éppen egy héttel ezelőtt repült velük a tanya elé.

— Három hetünk van még. Űrülsz-e, Mása? — Burov boldogan tekintett szét a tájon.

— Tetszik itt nekem — válaszolta a nő. — Hisz tudod.

Hirtelen furcsa fény gyűlt a szemében. A gyeplőszíjjal keményen a férfi deresére suhintott, s a ló megindult, mintha puskából lőtték volna ki.

Szása —■. a kantárszáj a kezében — botladozva szaladt a fűcsomók között a paripa után..

Mása hátrafordult a nyeregben, s hangosan kacagott. Az arca lángolt, a fogsora csillogott. Aztán megsarkantyúzta a lovát, s ügetve távolodott a férfiaktól, akik — miután Burov végre nyeregbe ült — a nyomába eredtek.

— Hogy mi történik vele — morfondírozott Burov. — Valami mintha összetört volna benne. Ugyancsak hatott rá ez a mai látvány. No, majd meglátjuk.

Mása egy kevéssel még mindig előttük járt. Megkerülték a bozótost. Hazafelé tartottak a végtelen, sík, száraz fűtől szagos sarkköri tundrán.

Vacsora után — forró tea s egy pohárka vodka mellett — egy ideig kártyáztak.

— Hogy érzed magad? — kérdezte Burov, s az asszonyra pillantott. A mai nappal elégedett volt. Jókedv áradt szét benne, mint ha egy kissé felöntött volna a garatra.

— Remekül — felelte Mása. — Itt nap mint nap történik valami, valami igazán érdekes. Azok a megperzselt, mohlepte ágbogak kis pálmákra hasonlítottak, melyek alá mintha vödörnyi áfonyát öntöttek volna. Az a mén meg maga volt a megtestesült szépség.

— Valóban jól tartod magad. A nyolc órai lovaglás után is. Az után a te vad száguldásod után.

Az asszony egyre többször keltett benne csodálkozást. Remekül lőtt és remekül lovagolt. Éppen olyan remekül, ahogyan motorcsónakozott — azalatt vette a masinát, amíg a férfi egy expedíción járt —, nagy kirándulásokat téve a gyerekekkel a Néván.

— Valahogy könnyebben lélegzem — mondta Mása. — Itt még a légcsövem se bosz- szant. — A városban, különösen ősszel, gyakran kínozta őt.

— Csak a légcsöved nem?

— Sokat akarnál. Mint mindig. — Mintha csak megismétlődne a beszélgetésük, amire tegnap került közöttük sor, hazafelé tartva az esti sétáról.

— Mindig jobb többet, mint kevesebbet — válaszolta Burov. — Láthattad magad Is azon a ménen.

Mása az ajkába harapott.

A férfi arra gondolt, hogy a megjegyzés — a közöttük lezajlott jelenetek után — így is, úgy is értelmezhető.

— Kérsz még egy kis teát, Mása?

— Inkább egy nyelet vodkát.

Burov újra teletöltötte mindegyikük poharát.