Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

fele életében először ült nyeregben; Szása a szemükben generálisnak tűnt. Ű már a negyedik évet töltötte terepen, sokat tudott és a legtehetségesebbek közé tartozott. Nem félt az időjárástól, nem a legkülönfélébb megpróbáltatásoktól; abba is belevágott, amitől a többieknek fűlt a foguk. Tudott lelkesedni, s Mása úgy látta, hogy szinte túlárad benne az életkedv. Ez tetszett meg neki a férfiban, aki meglehetősen jól kiismerte magát az állattanban és sarkköri botanikában, s ezenfelül még szenvedélyes vadász is volt.

Mása számára mindez újat jelentett. Nagyvárosban nőtt fel, s Szása a nyers, vad természetben egy olyan világba vezette be, amit azelőtt nem ismert. A nőre mindez nagy hatással volt. A férfi udvarolgatott neki, s ő minden szavát hitte; teljesen megbabonázta őt. Mása is sok tulajdonságot megszeretett Burovban. Nem csoda, hogy örökre mellette akart maradni. Akkoriban a világ végére is elment volna vele. Igen, el. Munka után a férfi lovagolni, lőni és halászni tanította őt. Akkor is lőttek és sütöttek kacsákat itt, e tavak mellett.

— Mire gondolsz? — kérdezte Burov.

— Akkoriban valami mást akartál puskavégre kapni — mondta Mása minden szemrehányás nélkül. Halványan bár, de még el is mosolyodott.

— No, már jobban áll a szénám — gondolta a férfi. — Ha továbbra is így megy a dolog, hamarosan minden rendbe jön.

Visszafordultak. Időközben besötétedett, csak nyugaton, a láthatár legtávolibb részén maradt egy halvány narancsszín sáv, körülötte egy még fátyolosabb kék udvarral. A tó fölött, ahol mélyebb volt a kékség, fölsziporkáztak a csillagok. A part menti gázlókból pára szállt. A száraz, erős szagú fű felett a tundra széltében-hosszában fehéren gomolygott a köd. Mása megremegett.

— Fázol?

A nő szó nélkül a férfiba karolt, s az oldalához simult.

Könnyű mozdulata a régi, melengető hűséget juttatta Burov eszébe. Jólesett neki a mozdulat. — Igen, még mindig szép, észbontóan kívánatos — villant át rajta ismét, majd arra gondolt, hogy inkább Másával aludna, mint másokkal. Ha csak egy kicsit odaadóbb tudna lenni újra; ha ő is érezné, hogy örömet szerez a nőnek. — De valami már alakulgat benne — jutott ismét az eszébe.

Abban a pillanatban, nem messze tőlük, a tundrából haragos, figyelmeztető nyerítés ütötte meg a fülüket. Nyomban utána dobogás. A ködből egy mén hatalmas körvonalai rajzolódtak elő. Míg Burov a feleségével sétálgatott, a ménes aludni tért a fűben. A csődör vészjele nekik szólt. Oldalt egy kanca horkant, utána egy másik. A köd borította fűben Burov csak nehezen vette észre magasra emelt fejüket. Aztán kivette, hogy a kancák szimatolnak s a fülüket hegyezik.

— Várj — súgta oda az asszonynak. — Egy kicsit rájuk ijesztek. — Tett néhány lépést, majd izgatottan megállt. A mén ismét fölnyerített, s olyan ijesztően kapált, hogy Burovban megállt az ütő. Az állat kivicsorította a fogát, s rémítőn felhorkant. A sötétben, nehézkesen dobogva, újabb három kanca emelkedett lábra. Mozdulatlanul, várakozásteljesen néztek Burovra. A mén — immár harmadszor — újra fölnyerltett; mély, rekedtes hangja mintha a s^űgyéből tört volna elő.

— Ne félj — mormogta Burov —, egy kancádat se veszem el...

— Mit mondtál neki? — kérdezte Mása, amikor a férfi újra mellette állt.

— Hogy ne féljen. Tudod, egy kicsit megnyugtattam.

— Túl sokat kockáztatsz, Szása. De mindig is ezt tetted.

— Miért ne — felelte Burov.

Mása ismét a férjébe karolt. Fázott; a füvön vastagon ült a harmat. A férfi érezte, amint meg-megremeg a válla.

Este mind a négyen a jurtában üldögéltek, szürcsölgették a forró teát; a kemence kellemes meleget árasztott.

— Kér még egy kis tejszínhabot? — kérdezte Vaszilij Mását. Anélkül, hogy felállt volna, felnyúlt a falra akasztott polcra, s a nő elé helyezett egy sűrű tejszínnel megtetézett pléhtányért. Egy másik tányéron áfonya vöröslött.