Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Tolvaj Bertalan: Emil Boleslav Lukáč üzenetei

A Molochban Lukáč következetesen folytatta a a látszat-értékek leleplezését, és felszisszen a kor által megtaposott emberi eszmék láttán.

Az 1944-ben megjelent Bábel a szlovák állam egyre inkább fasizálódó viszonyai közt született verseit tartalmazza. Aktív humanizmusa, antifasizmusa, háborúellenessége harsog a költeményekben: „... básnik . . . vám päty lízať nikdy nebude”4 — vágja rendszer vezetőinek szemébe Ars poetica című versében.

Lukáč humanizmusának egyik konkrét vetülete a Bábelben a barátság — emberek és népek barátsága —, amely nélkül a világ tűzben enyészik el. Jól látja Kostolný: „Ce- ló doterajšia básnická tvorba E. B. Lukáča je poznačená najmä ideou humanity.”5 Ezért ébredhettek benne éppen a háború sodrában ilyen remények:

Niet Pokoj zemi tejto!...

Vzíď, dúha, nad nami...

(Nem! Békét a világnak! Nap, szépítsd sugaradra, mit orkán elcsúfított, ml romlásba fogant, ragyogj fel, szép szivárvány, röppenj a kék magasba, a magvető hadd vessen, s hadd szálljon a galamb.

— Baranyi Ferenc fordítása)

Anyám sírja fölött (Na matkinom hrobe) című versében a költő kiegyenesedett derékkal és ezzel a fogadalommal áll föl:

Tak z Tvojho hrobu zacelene — čuj, moja mat — ja vstávam, opät z tejto zeme, zas ďalej putovaí.

Vagy a Szivárványokban (Dúhy):

„Ach, znova, znova začni." j Kezdd újra, újra J

Az újrakezdés azonban nehéz volt, mert a felszabadulás után, 1946-ban Dies Irae címmel megjelent még ugyan egy válogatása, amelybe bevette a Farkasok dala, az Elixír, a Moloch és a Bábel csaknem minden versét, valamint SŰp hanby (Szégyenoszlop) című verses önéletrajzának addig elkészült szakaszait, de utána, csaknem két évtizedes hallgatás következett, amelyben az élettel úgyszólván csak a megélhetés keskeny pallója kötötte össze. Eredeti művei ezalatt nem láttak nyomdafestéket.

Költői pályájának harmadik szakaszát, egyben emberi újrakezdésének is legújabb, gazdag évtizedét a Hudba domova (A szülőföld muzsikája) című 1965-ös válogatás jelzi. Ez a kötet s benne Miloš Tomčík utószava a majd húsz esztendő kényszerű Visz- szavonultsága után a jóvátétel egyik első ténye.

Két évvel később Lukáč új kötettel jelentkezik. Címe: Oda na poslednú a prvú (Oda az utolsóhoz és elsőhöz, 1967). Hangvételére jellemző a kötet indító költeményének, a Séfának (Vychádzka) másfél sora: „Spät nemožné. I keď je srdce ešte nemocné.”6 Közben — 1966-ban — négy évtized után ismét megjárja Párizst, s a felizzított hajdani meg az átélt friss élményekből új mű születik, a Parížske romance (Párizsi románcok, 1969) — amelyért később megkapja a Szlovák írószövetség első díját. Közben elkészíti a francia költészetből fordított versek válogatását Villontól Valéryig, a Gyöngy- házcseppeket (Kvapky z perlete, 1968).

Emil Boleslav Lukáč életpályája és költészete legújabb évtizedének tanúi vagyunk. Együtt élünk vele, figyelünk költészetére, mának és jövőnek szóló üzeneteire, a humánum szavára. Lukáčot az irodalomtudomány poeta doctusnak tartja. Végső fokon egész költői magatartására jellemző, amit róla Štefan Krčméry megfogalmazott: „Možností

4 „A költő sohasem fogja nyalni az önök talpát.”

5 ,,E. B. Lukáč egész eddigi költészete a humanista eszmeiséget példázza.”

6 A verssor prózai fordítása: Sohasem visszafelé, legyen bár beteg a szív.