Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Tóth László: Átkelés
Futóárka, jaj, az Átértékelésé. Dob szól, föld szerű arcát, ó, látod-e? Nyelvemre rászáradt a Csók, a Korom ize, látása-hallása, az Orökké-Utazás, az Orökké-Meg-Nem-Érkezés, jaj, az Orökké-Elindulás. Látod-e arcát, ezt a kifele zárt, s befele nyitott alakzatot? Látod-e, amint hályogos szemekben földereng, fölragyog? Oly tiszta ez az arc, „mer nem tudom, mére esteél el, mer nem tudom, hogy me) taojon van”, oly kemény, a kerteken s a lüktetésen túl Zúzmara-Király ha rádtekint. (Jelentem: az Átkelés megtörtént. Lassan leszáradnak rólunk a tengeri moszatok, bőrünkről lepattog a só, belélegzett levegőnkkel csak emléke járja át testünket). Állok a Tél előtt: dön-dön, táncol a Medve, dön-dön, csikorog a láncon! Egyetlen sóhajtásban, egyetlen lélegzetben, egyetlen elmozdulásban állok, jaj, a Nagy-Elvonatkoztatás előtt, „vagy szeretnék odarepülni, de nem bírok”. Lábam nyoma tele tájjal, lekaparhatatlanul tapad a sarkamra, Trója-Achilles-inamra, Leh-mező-Lábikrámra, Mohács-Térdhajlatomra, Waterloo-Combomra, Segesvár-Ágyékomra. Piave-Derekamra, egészen Sztálingrád-Mellemig, a nyakamig, sejtjeimig, az agyon a délkörökig, térítőkig! Lábam nyoma tele tájjal, Jelenéssel, tele Tapasztalással, Felismeréssel, s nem veszejthető már el minden Ünnepével, minden Kísértésével: „Kedves elfelejthetetlen paorom, hogy eéneéköm ijen nagy özvegységöt adtál, aki eéneéköm ijent kelött viselnöm”, nem hullámzik el emlékeidből a Homokos-parti estékkel „még keét laont jelnevelgetnöm”, nem füstöltetheted, nem égettetheted, éhínséggel szomjúsággal nem kergettetheted ki, de megállók, ha egy percre is. (Jelentem: az Átkelés megtörtént. Elhalt sejtjeink regenerálódtak, keményre döngölt ölünk, keményre döngölt szivünk dolgozik. Élünk, megtörténünk). Nézd, ó, látod-e? „Ijen aorva özvegy életöt éltem”. Halld, ó, hallod-e? „Így vagyok mast hetvenhat éves”. Így vagyok most Ünnep. Így Mindig-Harmadik-Kakasszó. Belémragadt. Megrontó Teremtőm, Nyirkos-Véres
