Irodalmi Szemle, 1974

1974/10 - Gál Sándor: Fényes reggel

a kúpkereket. Azért emlegetem a kúpkereket, mert tegnapelőtt emiatt szedtem be. De csak azután, mikor már itt pihent mögöttem a hátsó ülésen kék csomagolópapírba burkolva. A főraktáros ugyan kijelentette, hogy nincs kúpkerék, de a helyettesének megsúgtam, hogy odakint a tragacsban egy árva demizson gazdára vár. Hát így lett kúpkerék. Most pedig egy tengelyt hajszolok.

Fogyogat az út a kerekek alatt, de a kedvem csak nem akar felderülni, mivel az előbbi kérdés vissza-visszatér, mint tavaszodván a fecskék, gólyák. Lehetséges, hogy a kérdések is vándormadarak?

Miért is ne lehetne? Ez a világ — higgyenek nekem, tapasztalatból mondom — olyannak teremtődött, hogy minden megeshet benne. Még az is, hogy ilyen magamfajta világgá-szalasztott anyagbeszerző narancsot reggelizzék. Persze, nem ez a narancs-história a lényeges, ezt csak úgy mondom, amikor megfordul bennem egy egy kérdés. A fődolog az, hogy döcög ez a Noé bárkája velem, s ha minden rendjén fut

— s miért ne futna? — akkor holnap, de legkésőbb holnapután már hazafelé kocogok egy zsíros vasdarabbal, amit tengelynek becéznek, s ami mindig akkor törik el, amikor a legnagyobb szükség volna rá.

Na, de most egy kis időre ki kell kapcsolni a gondolkodási szerkezetet, mert egy kaptató következik, amely megkívánja a tökéletes odafigyelést. Ha itt elmélázik az emberfia, akkor megeshet, hogy többé soha nem reggelizik narancsot, de egyebet se. Ezért most inkább kifelé, s nem befelé kell hogy figyeljek, bár a befelé figyelést sokkal jobban kedvelem. Abban semmi hamisságot sem' lehet találni. Ellenben kívül sok hamisság leselkedik a figyelmetlen halandóra; az út egy síkos darabja, egy szembejövő autó, amely a kanyar mögül szökik elő, vagy akármi más; mondom, van itt kívül elég komiszság, sokkal több, mint amennyire szükségünk lenne. Persze, tudom azt is, hogy ez ellen aligha tehet a magamfajta anyagbeszerző valamit. Mert a komiszság olyan, mint a gyom, megnő, ha nem vetik is, kivirágzik, anélkül, hogy gondoznák . .. Még egy kanyar, és fent leszek a domb tetején. Ha erre járok, itt fent mindig megállók nyújtózni egyet, cigarettázni. Meg azért is, mert szeretem azt a dombot, ami már inkább hegy, mint domb. Az út jobb szélén tölgyek állnak a hóban, feljebb erdei fenyők, s még feljebb borókabokrok. Különösen ezeket a borókabokrokat szeretem nézegetni. Mert így télen olyanok, mint a kifordított báránybőrkucsma, nyáron pedig egészen haragosra zöldülnek a napon. Na, már itt is vannak. Ügy, ahogy az imént felsoroltam. Ez is érdekes dolog, hogy az ember a tájnak egy darabját így megszeresse. Főleg, ha olyan emberről van szó, amilyen én is vagyok, a le-föl futká- rozó, menjél-hozzál életével. Mert én aztán annyi hegyet, völgyet látok, hogy az két embernek is elég lenne, s mégis ezt a darab dombhátai kedveltem meg. Itt valahogy már a kövek is ismr.rőseim, s néha azon csodálkozom, hogy nem köszönnek, amikor ide érkezem. Persze, az is lehet, hogy köszönnek a maguk módján, csak hát én ezt nem veszem észre. Gondolkodtam már erről is néhányszor, de ilt nem látok világosan. Nem ismerem jól a dolgok természetét, a kövekét különösképpen nem. De azt tudom, hogy vannak emberek, akik a köveket is megértik anélkül, hogy egy szót is váltanának velük. Szem kell hozzá, amely lát, azt hiszem, meg jő tapintás. Viszont annál óbban ismerem az embereket; az emberok között igazán ;j1 eltájékozódom. Egy perc í;:att meglátom, kiben mi lakik, és azt is, hogy kitől mit várhatok Az én szakmámban ez a legfontosabb tudnivaló. Ha látom hogy olyan emberrel állok szemben, aki, ha van, amit kérek, egyből odaadja, vagyis tisztessBgc és nem vár ellenszolgáltatást, azt akkor is megbecsülöm, ha azt mondja valan.íré, hogy nincs, mert ha ezt mondja, tudom, hagy úgy is van. Az ilyen ember nem nézegf t a vállamon túlra, ki az utcára, hogy gyalog jöttem-e vagy autóval. Az ilyen emter rám néz, s egyszerűen azt mondja: nincs. Viszont van — s ez a többség — aki előbb vakarózik, izeg-mozog, forgatja a szemét, s hol a földet nézi, hol az eget, szóval, ha ilyennel állok szembe, akkor azt se hiszem el — még ha mjgesküszik is rá — hogy az ükapja már a temetőben alussza örök álmát. Embernek ez a rosszabb fajta, de kereskedőnek ez a jobb. Mert ennél mindig akad olyan holmi — természetesen némi ellenszolgáltatásért — ami az előző fajtánál, vagyis a tisztességeseknél nem található. S akármilyen furcsának is tűnjék, én ezt az utóbbit nem szeretem, pedig tőlük szerzem meg na- gyobbára azt, amire szükségem van. De a demizson bort szívesebben adnám azoknak, akik egyenest a szemembe néznek. Csakhrgy akkor én lennék a legrosszabb anyag- beszerző a világon, s az elnök kurtán-furcsán kirakná a szűrömet.