Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - FIGYELŐ - Fried István: Egy tanulmánykötet haszna (Gál István: Bartóktól Radnótiig)

egy tanulmánykötet haszna

(Gál István: Bartóktól Radnótiig)

Az a tanulmánykötet ]ó, amely többet jelent, többet ad, több fényt és értelmet sugároz, mint az egyes tanulmányok ösz- szessége. A jó tanulmánykötet sokat mond a dolgozatok szereplőiről, de többet az értekezések szerzőjéről. A tanulmánykötet — az igazi, a méltó — szubjektív műfaj. Különösen akkor, ha alapvető funkciójául a visszaemlékezést, az emlékirat-he- lyettesítést vállalja. A jó tanulmánykötet: magatartásról árulkodik, a szerző esztétikáját, „ízléstörténetét”, irodalmi érdeklődésének históriáját, embersége formálódását, felismerései krónikáját adja. A jó tanulmánykötet akaratlan vallomás, adatok, tények mögé rejtőző líra, emberi hang.

Ilyen értelemben jó tanulmánykötet Gál Istváné. Hiába keressük az esszéista szellemi trapézmutatványát; s a modern - kedő akartan száraz matematikáját, gyanúsan fitogtatott természettudományos frazeológiáját sem leljük. Tényekről olvasunk, adatokat közöl a szerző, ismeretlen összefüggésekre világít rá, egy-egy hangsúlyt, mellékesnek tűnő megállapítást helyesbít. Tetszetős elméletek helyett szerényen (ám annál magabiztosabban) húzódik meg az általa föltárt anyag mögött, emlékezete tárházából idézi egykori találkozásait, beszélgetéseit. A tárgy- szerűség lírája Gál Istváné: Bartók, Kodály vagy Radnóti és József Attila alakja úgy jelenik meg, ahogy ő látta, ahogy neki megnyilatkoztak, ahogy vele beszélgettek. De hirtelen vége az emlékezésnek, előkerül egy-egy levél, egy-egy cikk, s a látszólagos szubjektivitás a tények tárgyszerűségével kapja meg igazolását. Egyszerre életteli lesz az önmagában semmitmondó levél; új távlatokat kap az elfeledett cikk.

Csalódik az, aki a két világháború közötti irodalom új megvilágítását, valamiféle új koncepciót vár ettől a könyvtől. Hihetetlen szorgalom, tudás gyümölcse ez a kötet; egy jó ízlésű, tág érdeklődésű irodalomtörténész lélekfejlődésének tükre. S ami manapság ugyancsak hiánycikknek számít: nem önmagát tolja az előtérbe, hanem hagyja dolgozatainak szereplőit érvényesülni; nem saját életútját rajzolgatja, hanem egykori ismerőseinek, barátainak értékeléséhez szolgáltat immár nélkülözhetetlen adalékokat. Ezért műelemzésekkel sem találkozunk a dolgozatokban; s akik az irodalomtörténet egyetlen feladatának a művek elemzését vallják, azok bizonyára nem hivatkoznak majd Gál Istvánra. Csakhogy Gál Istvánt nem annyira az egyes műalkotás, hanem sokkal inkább az életmű érdekli. Tényekkel, fontos adatokkal bizonyítja, hogy mi a szerepe Bartók muzsikájának, sőt magatartásának Babits Mihály kései műveinek kialakulásában, formálódásában; a 30-as évek végének Babits Mi- hálya sokat köszönhet Bartók emberi- művészi példaadásának. Az a tény, hogy Babits vállalja a „prófétaságot”, Bartók zenéjével való bensőséges megismerkedésére, a két művész igaz barátságára is visszavezethető. Ugyanilyen világosan és egyértelműen dokumentálja Bartók Béla jelentőségét a 30-as esztendők Ke- let-Európa-kutatásának megindulásában, Bartók mellett Szabó Dezső és Németh László úttörő tanulmányaira célozva. Tegyük hozzá, hogy az irodalomtörténeti szlavisztika is sokat köszönhet Bartók „szlavisztikai” tevékenységének.

De föl kell figyelnünk arra is, hogy az irodalomtörténeti vizsgálódás körébe kell vonnunk egyes könyvkiadók ösztönző munkálkodását is: Radnóti Miklós műfordításainak elemzéséhez segít, ha az egyes fordítások létrejöttének indítékait pontosabban ismerjük. Külön öröm számunkra, hogy felderíti J. G. Whittier „Kossuth”-ja magyar változatának történetét.

Értékes anyag birtokába jut az olvasó, ha Gál Istvánnak esszéíró barátairól, Halász Gáborról és Szerb Antalról szóló emlékezéseit lapozza át. Különösen Halász Gábor nemes, a magyar irodalmat oly pompás fölfedezésekkel gyarapító egyénisége bontakozik ki előttünk. Halász Gábor egyébként is Gál eszményképének tűnik. Könyvtárt, kéziratokat bújó, rendszerező tudós alakja, angol érdeklődése, életét betöltő könyvszeretete, alapos forrásismerete, „a metaforitisz korában a lényegre törő szűkszavúsága” rokon a gáli magatartással.

A recenziókban itt szokott a „de” következni, Nem írunk ezúttal „de”-t. Ugyanis Gál szubjektív irodalomtörténetet művel, nem törekszik többre, minthogy találkozásait, élményeit, olvasmányait, emlékeit megfogalmazza. Az már