Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Zalabai Zsigmond: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”

fordul elő, a költői megjelenítés hiányát hamis idilli hangulattal ellensúlyozni akaró „kacag" háromszor, ebből egyszer a képtelen „kacag az égbolt” kapcsolatban. A példákat szaporíthatnánk, de annyibői is nyilvánvaló: nyelvi szegénységgel állunk szemben ott, ahol a legfőbb követelmény a nyelvi lelemény. Szegényes a kötet tartalmi szempontból is: az évszakokat leíró versek monotóniáját csupán egy-két mese töri meg. A gyermeklíra műnemeinek gazdagságában ez: csepp a tengerben. A versek merev dallammenete, szürke, iskolás klapanciái („Gyere, gyere, kedves tavasz, I várva várunk márt / aranycipős lábad nyomán / boldog derű jár” — Tavaszhivogató), a kötetben föllelhető ritmusformák és strófaszerkezetek egyhangúsága nem elégítheti ki a gyermekolvasó ritmusigényét. S ami a költemények világlátását illeti: ezek a versek „nem rajzolnak óriáskígyót se nyiitva, se csukva” — csaknem teljesen kiküszöbölik a meglepetést, ia csodát, a fantázia óhajtott mesevalóságát; azt mondják, ami van, a nyilvánvalót részletezik, újszerű meglátások, újszerű érzelmi-hangulati velejáró, röviden: költői információ nélkül. A kifejezőeszközök és a művészi fogások helytelen megválasztása miiatt, a gyermek-befogadó lélektani sajátosságainak föl-nem-is- merése (félreismerése) miatt ezek a versek nem váltanak ki esztétikai élményt. Verseghy Erzsébet kötete tipikus példája az irodalmi kommunikáció ama fajtájának, amelyben a mű és az olvasó között a művészi fogyatékosságok következtében nem jön — nem jöhet — létre zavartalan kapcsolat. A visszacsatolás hiányát Ján Kopal20 az alábbi sémában rögzíti: , CM l GYB

s mindebből az olvasható ki, hogy a célirányos mű éppen azokban nem vált ki élményt, akiknek szánták: a gyermek-befogadóban.

Petrik József Nyolcszínű szivárványának leíró verseivel szemben nagyrészt azok a kifogásaink, mint Verseghy esetében. Patrik leírásai sem mutatnak túl önmagukon, megjelenítései erőtlenek, a nyelvi leleményt terjengősséggel igyekszik pótolni.21 Egyszer frázisokba futnak a sorai („Fényözöntől, fénytől verten / magam is egy új szín lettem: / boldogságom égboltján / nyolcszínű a szivárvány” — 36. l.J, máskor képzavarokba: megtudjuk, hogy a szivárvány „szitál" (!), méghozzá „varázsköntöst” (!), meg hogy „Bezzeg jó a vízipóknak, / minden lába játékcsónak. I Siklik, csúszik játszva, / mintha korcsolyázna”. A más-más képzetkörből vett hasonlat és metafora nem hogy kiegészítené, hanem megsemmisíti egymást, zavart idéz elő, s nem tudjuk eldönteni, mivel is csúszik a vízipók. Korcsolyával? Játékcsónakkal? A képzavar néha az egész verset átszövi:

Tüzes nyár, arany nyár, fent az égen aranybélű narancs száll.

Mint a labda, úgy gurul,

aranysárga

tűzsugara egyre hull.

Minden sugár — fény ecset: tűzzel festi a pipacsot, arannyal a réteket.

Az idézett (Arany nyár című) költeményből megközelítőleg a következő képzettársítás-egyveleg bontakozik ki: a nap itűzsugaras-pipacsotsrétekettűzecsettelfestő-guruló- szálló narancs-labda.

Kodály Zoltán Jegyzetei között maradt fönn egy illusztris példa a művészet és pedagógia elrettentő kapcsolatáról. Egy vidéki iskolában a gyerekek az En vagyok a kunságifi dallamára az alábbi számtantételt énekelték: „Papírnégyzet és hossznégy20 I. m. 139. 1.

21 Lásd pl. a Csata a jégen c. versét: „Az udvar most egyetlen nagy / jégpálya, / a lármázó gyerekeket / a fű helyén / tükörsima jég várja.“