Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Zalabai Zsigmond: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”
tosítva fordítja le a gyermek nyelvére Nemes Nagy a villamosra várást („Alidiga és várdiga”], ezért kerülnek be Tiamkó Sirató fanyar-groteszk verseibe az Ilyen szavak, mint: „Arra száll egy helikopter, / lerádióz a riporter. / Visszafelel Bőrönd Ödön / csepp zsebrádió-adóján: / Azért ülök a Köröndön / feketeszín bőröndömön, / várom, hogy a tearózsa / kinyíljon az aszfaltkövön, / s a 4-es busz begörögjön.” A mai élet dolgainak megverselése nemcsak a tematikát frissíti meg, hanem újszerű nyelvi lehetőségeket is teremt. Figyeljük csak meg Tamkó rímelését és szójátékait: „Elvánszorog tropán, / összeomlik bután / a sötétség / és ia hideg, / hogyha itt a propán / és villog a bután / Pécen, Pácon, Nánán, / minden bokor hátán” (Gáz). A gyermekversek kedvenc állata, a lovacska nála a „Vám / pám t paripám” biztatásra „csillagűrben” vágtat és „három tonna atommagot” abrakol (Csillagjáró ráró]; ecki becki Tengerecki Pál meg „fény-trombitáját” fújva „Göncölszekér útját rója / ezüstszínű űrhajójá”-v al (Tengerecki Pál). Szükség van-e hát a célirányos gyermekköltészetre? Mint új műveltséganyaggal és a modern élet csodáival kiteljesedett gyermeki világkép közvetítőjére, igen. S nemcsak erre a modern, hanem a hagyományos gyermektémákat megverselő fajtájára is szükség van, ha létjogosultságát a nyelv és szemlélet újszerűsége igazolja (lásd Weöresnek a magyar ritmikát forradalmasító rltmusvariációit) s ha tökélyre emeli a stílusmintázás legfontosabb elvét, a kifejezés gyermekszempontját. Ennek a fogalomnak a tisztázása már átvezet a stílus kérdéséhez. A nyelvezetalakítás döntő mozzanata: az azonosulás képessége, amely meghatározza, milyen mértékben tudja megszólaltatni magában ,a gyermeket a szerző, Illetve: mennyire képes letompítani magában a felnőtt hangját. A célirányos gyermekirodalom kommunikációjában — beszéljünk moat már erről — két hang, két szemlélet keveredik: a felnőtt szerzőé és a gyermek befogadóé; az utóbbi elvárásait megzavarhatja a felnőtt-szerző élettapasztalataiból adódó értékelési szempontok túltengése a szövegben, a közvetlen tanító-oktató szándék stb. Eléggé közismert tény, de nem árt hangsúlyozni: a gyermekvers nem erkölcsi kódex, nem a pedagógia szolgálója, nem is a közvetlen ismeretek tára, hanem egy sajátos szemlélet és világlátás, melyben — korántsem teljes a katalógusunk — az alábbi gondolkodásbeli jellegzetességek adják meg a sarkpontokat: Felnőtt-gondolkodás Gyermek-gondolkodás tudatos logikus realista valós értelmi elvont levezető ösztönös alogikus (illogikus) „szürrealista” óhajszerű érzelmi konkrét következtető Ha a költő azt akarja, hogy a gyermek valóban a játszótársa legyen, akkor mindenekelőtt a kifejezés gyermekszempontjáért kell megküzdenie, azaz szem előtt kell tartania bizonyos gondolkodási, lélektani, érdeklődési sajátosságokat. Gondolkodás és nyelv kölcsönös kapcsolatából indulva ki, leszögezhetjük, hogy mindennek nyelvi vetülete is van. Ha Igaz, hogy a stílus: választás, ha igaz, hogy a stílus maga az ember, akkor a gyermekvers esetében kétszeresen érvényes ez a sziabály. A nem-célirányos gyermekkölitészetben ugyanis nyelvi szempontból jócskán akad „ballaszt” (régies szófűzés, fogalmiság), s ez nehezíti a versre való ráhangolódást. Sok esetben (pl. a János vitézben) ez nem zárja ki a vers élvezését — ott a cselekmény az elsődleges! —, de hát miért ne adnánk meg a gyermeknek a részlegessel szemben a teljesebb megértés lehetőségét? S ezen a ponton kezdődnek azok a nézeteltérések, amelyeket — egy-egy kérdőjellel megtoldva — így szoktak megfogalmazni: Hajoljon le a költő a gyermekhez? Vagy ellenkezőleg: emelje magához? A hároméves gyermek kb. ezer szót ismer. Elég ennyi a költészethez? Nem elég? A választ Nemes Nagy Ágnes adja meg az Ezt a villamosmegállónál kell mondani, télen című versével.
