Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
— Nem szeretném, ha valamilyen kellemetlenséget kellene átélned. Talán gyerünk mégis vissza ... Keményen mondja: — Nem megyünk sehova! Itt Jogunk maradni, itt kell maradnunk; ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. Rohanok. Az ismeretlen úr kényelmesen is tud követni: — A városházára megy ... A kapu zárva. Most tántorog hazafelé a részeg csorda. — Szemtelen! Eszembe se jutott, hogy ezt az egyik részeg nekem címezte, de azért a hang irányába fordultam. — Igen, igen, szemtelen'. Mit szemtelenkedik itt? — mondja a legotrombább kihívással, saját egyensúlyával birkózva. — Kérem az urat, válogassa meg a szavakat. — Nem válogatom meg a szavakat, hogy mer az úr itt szemtelenkedni? — Még egyszer ismétlem, válogassa meg a szavakat. Mire ezt kimondtam, azt vetítem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgött körülöttem: — Hazaáruló! — kiáltotta az egyik. Bevillan a káplár feje: „Ki vagy?” — Akasztójáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot — bődül el a másik. — Szaggasd szét, üsd agyon — üvöltik sokfelől. Az egyik célbavatt, és fenyegetően közelít: — Te el akarod adni drága hazánkat?! — recsegi borgőzösen. — Verjétek agyon! — adják a jótanácsotoat. A káplár. Bekerítettek. — Megálljatok, polgárok, hagyjatok szólni, hadd igazoljam magamat! — Nem hagyjuk szólni! — Agyonütjük! — Lőkdösnek, nyomnak a fal felé. — Te el akarod adni drága hazánkat?! Az üvöltözést már nem is hallom. Csak felbőszült, tátogó fejeket látok. Öklök és kaszák villognak előttem. A költő halkan szól: — Itt születtem én ezen a tájon. Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogár!” — Ugyan minek jött ide, hogy mert ide jönni? — üvölt rám a bizottmány elnöke, miután kussolta a tömeget. — A nép szörnyen föl van ingerülve ön ellen! A nép mindenre képes! — Ki ingerelte föl? Én vagy önök? — Idehallgasson! Ha ebben a pillanatban el nem takarodik ön a városból, mi nem kezeskedünk életéért! Értette? — Valóban gyönyörű! Így értelmezik önök a szabadságot? Így gyalázzák meg önök saját városukat, melynek neve Szabadszállás?! — Az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergeti a városból. Megint a költő: — Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... „Cserebogár, sárga cserebogár!
