Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
— Az utókor akkor is kimondja rólam, hogy szigorú erkölcsű ember valék! Azon időben, amikor a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel, s fáztam és éheztem! Igen, republikánus vagyok, mert a respublica alapja a tiszta erkölcs, a megvesztegethetetlen jellem, a szilárd becsületesség!!! Ahol a főhajtás, görnyedés, a bólogatás a siker alapja, ott nekem semmi keresnivalóm. Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik. Legalább tudom, hogy csak az orrotokig láttok, hogy térdre estek egy miniszter előtt, hogy nem értjük egymást! Ez a véleményem, Degré Alajos! Laborfalvi Móric, rólad nem is beszélek... Jókai pattan föl elsőnek. — Már mégis csak sok ez az impertinencia! Föláll Degré is. — Nem lehet veled szót érteni. Mindig csak a magadét fújod! Isten veled... — és egyedül maradok. — ... és ezek voltak a legjobb barátaid! — jegyzi meg a költő. Zenefoszlányok és nevetések kúsznak a füsttel. A szomszéd asztalnál az ismeretlen úr előkelő mozdulattal veszi el szájától a borospoharat, a nedűt megforgatja nyelvén, lenyeli, és szórakozottan pillant rám. Talán meg kellene őt ölni... Ki ez az ember? Megborzongok. A szobámban vagyok? Igen, az anyám áll előttem. — Mit tettél, kisfiam? Júlia megy át a szobán, erélyes ajtócsukásokkal. — ... Egy ideje olyan különös dolgokat hallok felőled ... Júlia megy vissza. Ajtók hasítják a fülemot. — ... hogy egy órája vittek el a rendőrök ... — Mostanában sokmindent összehordanak ezek a kutyaháziak! — Jaj, édes fiam, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja! Már azt is hallottam, hogy meg akarod ölni a királyunkat... Bitón akarod végezni?! Kétségbeesett sírás fojtogatja őt. Elfordulok. Az ismeretlen úrral egy fehér képű, aszott bőrű, mozdulatlan szemű, ugyancsak feketeruhás, feketekalapos öreg. Suttogva kérdi: — Mit ír most a nemzet csalogánya? — Némelyek szerint a hajdúböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztrefeszíttetett, s ily szituációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a matyó fiának: — elmélkedik unott hangon az ismeretlen. — Látod, kisfiam, ez volt az az ember, aki a királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hettmannak, s vigyázz magadra: hogy verset ne írj a királyokhoz, kisfiam. Ezt különben az Életképek hozta ... Ugye, szellemes? Közben az anyámat nem is hallottam. — ... nem jó nekünk ebben a nagy városban, fiam. Otthon maradhattunk volna mi is meg te is... Akkor biztosan nem keveredtél volna semmibe. — Ne aggódj, anyám. Tudom, mi a dolgom! A kommentátor hangja: „Szabadszálláson, Petőfi szülőföldjén vagyok.” A városházán. Belépek a tanácsterembe. A bíró arcából ordít a butaság. — Ki maga? Mit akar, hogy ide, a hivatalos szentélybe kardosan mer bejönni!? — Petőfi vagyok, s beszélni kívánok a néphez. — Hát ezt osztán nem, Petrovits úr! Azt nem engedhetjük! — Mit mondott?! — Azt, hogy maga lázító... magát nem engedhetjük a nép közé, mert maga a népet félrevezeti. — Ki meri mondani, hogy nem védekezhetek ezek ellen az elvetemedett rágalmak ellen? — Most azitán nem tudom fékezni magamat. Kirántott karddal szorítom őt a falhoz, mire úgy begyullad, hogy azt sem tudja, mit hebeg: — Csak lassabban, lassabban... nekem, nekem semmi kifogásom nincs az úr eZ-
