Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
Az előszobában Kuthy titkár úr fogad. — A miniszterelnökhöz megyünk — szólok. — Sajnos, most lehetetlen ... A minisztertanács ülésezik ... — Annál jobb! Jelentsél csak be bennünket! Kuthy félrevon, bizalmaskodóan, jelentőségteljesen suttogja: — Sándor, nem értelek... A költőnek most már nyugtató lantot kell húroznia, mely a békét, egyensúlyt, élet- és vagyonbiztonságot megvédje ... Nem szólok. — Csak a törvényesség orgánumával lehet elveinket életbe hozni. A lázítás, a buzdítás ideje lejárt! A költő a rendfenntartást és a közbékét kell húrozza... Nem simogatja őt tekintetem, az biztos. Vár, hogy szóljak valamit. Kivárja: — Befejezted? — kérdem. Tétován int a fejével. — Akkor csak húrozd tovább a szalonokban nyíló ibolyákat és addig szagold őket, amíg teljesen lila nem leszel tőlük! Ezzel úgy lépek odébb, ahogy ő hozzámlépett; s gyönyörködhet a hátamban. Az ülésteremben vagyunk. — ... követjük a nemzeti konvent összehívását, másodszor, hogy azon törvény székház, mely a budai vérengzést előidézők fölött ítél, az ifjúság közül is tagok neveztessenek ki; — harmadszor, hogy azon katonáink, kik tulajdon testvéreiket szurdalták keresztül: keményen, példásan megbüntessenek. Csend, fészkelődés, összeráncolt homlokok válaszolnak szavaimra. Végülis Széchenyi föláll. Fölényesen végigméreget bennünket, és amilyen lenézően lehet emberre nézni, úgy néz rám. Batthyány szólal meg: — Értem követeléseiket, értem türelmetlenségüket... Sajnos, rosszul állunk. Gondolják meg, a kormánynak nagyon rövid működés van a háta megett. Mindent felbolygatott állapotban vett át, az állampénztárt üresen találta, s a rendhez fegyver kell, a fegyverre pedig pénz. Sok pénz ... Mosolyognom kell. „Kossuth köpenyébe burkolódzik, mintha beteg lenne, vagy mintha nem is lenne jelen.” — súgja a költő. Erre Széchenyi elém pattan, és az arcomba vágja: — Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha másképp nem lehet, hát a pokolból is. — Ha tagadnám, se hinné el, miniszter úr — felelem, és látom az arcokon a megbotránkozást. — Pedig elhihetné, hogy ilyen hirtelen a pokolból sem lehet, de nekünk a semmiből kell, ugye? — toldja meg a szavait Széchenyi, s aztán eleinte nem is figyeli, amit mondok: — Tudom, hogy a fegyeverszerzéshez pénz kell, és azt is tudom, miniszter úr, hogy a semmiből nem lehet pénzt teremteni. De nekünk vannak fegyvereink, s katonáink is... csakhogy Olaszországban tartjuk őket, egy sorban a szabadság hóhéraival! Egy szabad nemzet katonasága a másik nemzet szabadságát segédkezik elfojtani! Ki a fe- lelelős ezért, miniszter úr? Mit kell hát „szerezni” a mi szabadságunk megmentésére? Pénzt? Nem! Határozott minisztériumot! „Erre fennakadt a lélegzetük.” — jegyzi meg költő. A Pilvaxban ülünk. Degré fölháborodott. Jókai látszólag érdektelenül, Egressy fontoskodóan figyel. — Ez volt az utolsó eset, hogy veled bármilyen küldöttségben, deputációban vagy választmányban résztvettem! — robbantja a bombát Degré. A többiek, bár mást mutatnak, észrevehetően szórakoznak a helyzeten, mintha csak azt várnák, mikor borítom föl az asztalt. Nem szólok semmit. — Handabandázásoddal — folytatja —, bárdolatlanságoddal, fölösleges izgágaságod- dal többet ártasz az ügynek és magadnak is, mint használsz! Látszik, hogy ez még nem minden. Jókai most már mintha oda sem figyelne, újságot böngészget, Egressy grimaszokat vág. Ezt nem vártam, az biztos! — Valóban érdekes, hogy Sándor március óta olyan, mint a kéneső; Sehol sem
