Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kulcsár Ferenc: Négy vers
Kulcsár Ferenc ének sírás után I Ki a tüzet odahagyja, elmegy tőle, elmegy vadja, mint kísértet tűnt tájakon, fulladozva, holtan oson. Győztes, mondja. Vére fakul. Bukásra gyűl. Teste lazul. Férfi, mégse hall dallamot. Mocskol hajnalt, alkonyatot. Ki a szárnyát vassal töri, asszonyát, a tengert öli. Igézettel új gyermeket esett pora, hamu temet. Aki roggyant, jaj, nem éghet, gyümölcsöt szomjra nem téphet, át a gyulladt történelmen nem világít, sem szerelmen. Ki mint a nap, jaj, egyedül arany húron forr, hegedül, tengert, esőt az felemel. Sorsa szálló arany teher. ének sírás után II Ki az írást megtalálja, fáj a szíve, tiszta szája, fáit, fáit öntözgetné világvégi vén óráig. Örvény mellől sose tágít futó láza vizet áhít, láng lenne, jaj, az lehetne világvégi vén óráig. Ki az írást megtalálja, éhes, éhes annak nyája, pásztorsípja elsírdogál világvégi vén óráig. Mint a föld és a nagy öröm, kering kerek arany körön, napszekérre ülni vágyna világvégi vén óráig. Ki az írást megtalálja, vinné egyre, vinné szárnya, fiókáit költögetné világvégi vén óráig. Gondolkodni földre dőlne, gyökér módra földbe nőne, sírná fel a nagy erőket világvégi vén óráig. Ki az írást megtalálja, szöget veret bocskorába, nehéz úton el ne kopjon világvégi vén óráig. ének sírás után III Dal előtt a dalnok lángba fagyva. Arca arcok s keze kezek magva. Hideg kést ő borít lázainkra s kopár hegyre omlik vissza. Ritkán beszél, látomásra felel. Arcát érintés, szépség sebzi fel. Énekes arcát így a bércbe metszem: örökön örökké dörögjön felettem ének sírás után IV T-nek K-ra emlékezve Tudnál-e Egyetlen Éneket istentől rabolni s tiszta méhedet meghordani emberi mesében? Mint óceán, csak úszni, úszni kéken. Tudnál-e lenni naiv, bősz tudós? Ezredvégi játék, könnyű jós? Káromló, kit lelket úgy ölel: lázban múltat, jövőt elkever? Tudnál-e lenni, esni, kiabálni? Meghurcolva hinni: Kosztolányi jót akart, téren a galamb látta. (Költő lett ő is, mostohája!) Tudnál-e engem késsel fenyegetni? Ittjártamat földnek emlegetni? És ülni dal előtt tüskés ágon, hogy lányságod örök nagysága fájjon! Tudnál-e szülni atomra borulva? Hallgatagon benned lengő folyam folyna, s erdeid mint madár dalolnának: madarak az éggel, csevegéssel hálnak. Tudnál-e nyílni mondóka hangon, asszony, ki vagy emlék, füves hantom? Sziklát gyöngédséggel bontogatni rólam: legyek, aki egykor, születésben voltam? Tudnál-e közelről, könnyen, kerengve követni, arcom a csendbe temetve, és kemény kövek között felkiáltva dalos lánysággal hívni lányos ágyra?
