Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Szerk.: „Ki az írást megtalálja ...”
Számunkat — így hozta magával a szerkesztői elképzelés — fiatalok (több éve publikáló kötetnélküliek, egykötetesek vagy éppenséggel most jelentkező új hangok] írásaiból állítottuk össze. Szándékunkban — különösen ma, amikor a Nové slovo és a Literárni mésičník is egyre rendszeresebben figyel oda a szlovák és cseh irodalom fiatal nemzedékének a munkásságára — a számvetés parancsa, a felmérés igénye vezérelt: hol tartanak fiataljaink a mesterségbeli tudás és az eszmei-etikai tisztánlátás terén, mennyit és miben fejlődtek az Egyszemű éjszaka című versantológia és a Fekete szél című elbeszélés-antológia megjelenése óta eltelt négy, illetve két év alatt? Hogyan illeszkedik bele hozadékuk irodalmunk összképébe? Hogyan őrzik ezen belül „lázadó”, teháit formakereső és újító törekvéseiket? Mit tudnak akarni és mit akarnak itudni azemberről és a világról? Hiszen ezen — az írói magatartás tisztázásán — dől vagy bukik minden, no meg a formán: az „irodalmiság” művészi jegyeinek az ismeretén és alkalmazni tudásán. Az említett antológiák megjelenése óta bekövetkezett változás különösen a költészet terén markáns: az Egyszemű éjszaka legjobbjai mára, a divatos hatásoktól, az izmusok felszínes jegyeitől megszabadulva, a letisztult stílus mellé megtalálták a tartalmat is: a költői szólás miértjének és céljainak a tisztázását. Kulcsár Ferenc két verssora — „Ki az írást megtalálja, / fáj a szíve, tiszta szája” — akár fiatal költőink krédója is lehetne. Ez a hitvallás pedig azonos azzal a felismeréssel, hogy az irodalom szóláskényszere, valahol a szív táján fogan: az emberi és társadalmi fájdalmak ellen a „tiszta száj” tiszta szavaival kell hogy hadakozzék a költő. Ez a humánus indulat járja át Kulcsár költeményeit, ez Varga Imre apokaliptikus látomásait, ez Tóth László versét, amely a „szomjazók”, az „éhezők”, a „dárdával-átdö}öttek”, a „karóba-húzottak” szenvedései ellenében született meg. Legyen az író gondja az emberi gond — ez az eszmei és erkölcsi felismerés ad tollat fiatal költőink legjobbjainak a kezébe. S mindehhez — főleg Kulcsár, Varga, Tóth László, Mikola Anikó és Balla Kálmán esetében — az írói eszközöknek olyan biztató ismerete társul, a költői nyelvnek olyan tökéletessége van fölsejlőben, amely — az egyetemes magyar irodalomba való bekapcsolódás lehetőségét sejtetve — biztató lehet >a jövőre nézve is. A próza terén is kimutatható a fejlődés: kevesebb a másodkézből vett információ, az irodalmi hatás, a nem asszimilált olvasmányélmény. Ezzel szemben az élet- és földközelség megnyilvánulásaira és a társadalmi problémák iránti nyitottságra kell felhívnunk a figyelmet {Kövesdi János, Bereck József elbeszélései, Fülöp Antal erősen realista novellái stb.) Az eszmei-erkölcsi fejlődést azonban még nem kíséri olyan formai érzékenység, mint a líra esetében, s többek között mennyiségileg is kevés ez a próza ahhoz, hogy egy sajátos, hiteles írói eszközökkel megteremtett világ képe derengjen elő belőle. Elsődleges parancs fiatal íróink számára: kiharcolni a „minőségi író” rangját. A tartalmat a forma teszi naggyá és időállóvá, az esztétikai kritériumok szabják meg egy-egy alkotás értékét. Tisztában van ezzel a most induló írók egy része is; ezzel magyarázhatjuk az esztétikai problémák iránti fokozott érdeklődésüket. Ebből az érdeklődésből fakadnak Varga Imre érzékeny esszéi, Zalabai Zsigmond igényességet számon kérő tanulmányai. Mészáros László filozofikus eszmefuttatásai. Mivel az irodalom csak a róla szóló elmélettel együltt alkothat teljes és egész szellemiségképet, örvendetesnek tartjuk, hogy a fiatal nemzedék körében az esszé és tanulmány is megfelelő mennyiségben és minőségben kap hangot. Fiataljaink fejlődésének hozadéka elsősorban persze lehetőségekben jelent sokat. Az utóbbi néhány év fejlődési irányát vizsgálva -azonban úgy tűnik, néhányukban meglesz az erő és kitartás, hogy újait és nagyot hozzanak létre, megújítsák és értékekkel gazdagítság irodalmunk néhány területét. Szerk. „Ki az írást megtalálja ..
