Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Ehrenburg, Ilja: Rikoltásod viharmadáré (vers) - Tvardovszkij, Alekszandr: Strófák (vers)
rikoltásod viharmadáré Modiglianinak Az alacsony lépcsőfokon ültél, Modigliani. Rikoltásod viharmadáré, majomé mosolyod. Sárgákat pislant a lesrófolt lámpa s milyen kéken izzik a hajad. S hirtelen rám tört Dante világa. Búgtak, csordultak a sötét szavak. Kidobtad a könyvet, ugráltál, összeroskadtál, Ilja Ehrenburg hánykolódtál a szobában s a röpködő gyertyák fényükbe pólyáltak. Hogy kiáltoztad: Megfestem! Megfestem! És délceg fekete fenyők sudarodtak fel parázsló agyadból. Hatalmas elvetemült, kirohantál zokogva és elnyúltál a lámpavas tövében. 1915 Balogh József fordításai strófák Gyakorta nevetnem kell magamon, gyötröm magam, hogy szinte jajgatok. Munkával enyhíthetnék bajomon, vár toliam és a csonka versszakok. Valami nógat. Félre, zord ború. Minden perc munkámé lesz holtomig. A számonkérő idő szigorú — és parancsa már sosem változik. Buta vég! titkos, sötét semmid s fenyegetésed torz, hamis, mert ég, buzog bennünk a szent hit, hogy ott, a néma ködben is, mezsgyéden túl is lépést tartunk az élettel, mely ránk talál. Csak egyedenként üthetsz rajtunk, ennyi a bűverőd, halál. Csodát akar az ember tenni, hogy esküjéhez hű legyen, s a tág öröklét visszazengi hangunkat tisztán, ércesen. Mi élünk, meghitt közösséget alkotunk: ez a jelenünk. Társainkkal vagyunk egészek, s ők is így épek — mivelünk. S bár a kötő szál néha gyenge, téphetelen e fonadék! Alekszandr Tvardovszkij Utódom, figyelsz beszédemre? Szólj, ha valótlant mondanék. fin töretlenül hirdetem — noha az idő fut, suhan — : nem kurta nap az életem, s a lét javára jussunk van, miénk az élő valóság, az elmúlt fény s a holnapi melegség is; hogy bú is rág? győznek a jóság hadai! Minden napunktól megkapjuk jutalmunk, bő a haszonrész. S bár könnyítésből kevés jut, a dolgok erős láncszemek, s ha kitartó vagy, célhoz érsz. Árkok szabdalják a földet, ez a tájék idegen, mégis ismerősen zöldek a füvek a réteken, és a tavaszi vizeknek fénye olyan enyhet ád, mint honomban, Moszkva mellett a névtelen vadvirág. Megtelsz tündöklő derűvel, úgy tűnik, hogy nincs is már sehol német, s nem repül fel soha innen gépmadár.
