Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján

kezdve állt be viszonylagos állandóság. Ezen a kereken 90 000 km2-en 1 100 000 — 1200 000 ember élt. Ehhez járult még a három szlavóniai megye, Varasd, Zágráb és Körös, továbbá Horvátországnak a töröktől meg nem szállt tengerparti szegélye, mintegy 25 000 km2, nagyjából 300 000 lakossal. Az utóbbi terület szorosan benne élt a magyar állami közösségben, szorosabban, mint korábban vagy később a 18. századtól kezdve, ezért a következőkben nem is teszünk a két terület közt különbséget.

Az erdélyi fejedelemség — a Bocskainak átengedett, majd Bethlentől újra megszerzett felső-magyarországi megyéket nem számítva — ekkor még Karcag—Arad vonaláig benyúlt az Alföldbe, és területe alig maradt alatta a királyságénak, 85—90 000 km2 körül járt. Lakossága viszont nem haladta meg a 750 000-et.

A harmadik rész a török által megszállt terület, mely most leginkább kívülesik figyelmünkön, 110—120 000 km2-nyi területet ölelt fel, s lakossága 8—900 000 körül járhatott. A valamikor sűrűn lakott dél-alföldi részek ekkor már néptelenek, s az

1600-as évekre a pusztulás elérte a Nagykunságot. Korszakunkban is szakadatlanul folyt a hódoltsági területről a lakosság áramlása északra és részben keletre, s Erdélybe. Hatalmi szóval végbevitt áttelepítéssel is találkozunk: 1602-ben a Székesfehérvár vidékéről visszavonuló keresztény sereg erővel magával hozta Buda környékének magyar lakosságát és a török által feldúlt Csallóközben telepítette le.

Mátyás király országának 4—4,5 millió lakosa egy évszázad alatt egynegyedével csökkent. A lakosság száma pedig nem közömbös sem a termelés, sem a művelődési lehetőségek, sem pedig a Habsburg birodalmon belüli hatalmi helyzet szempontjából. A töröktől meg nem szállt Magyarország, a királyság és Erdély együttesen 2 250 000 lakosával szemben az osztrák tartományok kereken 100 000 km2-nyi területén mintegy 2,6—2,8 millió ember élt, a Vencel korona fennhatósága alatt, Cseh- és Morvaország ban, Sziláziában és Lausitzban pedig, valamivel nagyobb területen, mintegy 4 millió. Mindezt nem közömbös tudnunk, ha azt vizsgáljuk, miért talált süket fülekre a pozsonyi országgyűlések sorozatos felszólítása, hogy a Habsburg uralkodók költözzenek Magyarországra, s hogy miért tette át székhelyét II. Rudolf Bécsből Prágába. Utaljunk azonban röviden az európai helyzetre Is. Míg 1490-ben Magyország az akkori Európa lakosságának mintegy 6 százalékát alkotta, 1600-ban a kereken 90 millió lakosból már csak 3,3 százalék volt magyarországi, s ha közülük a török alatt élőket kirekesztjük, mindössze 2,5 százalék marad. Igaz, Anglia lakossága nem haladta meg a 4 milliót és Spanyolországé is 8 millió alatt maradt, Itália államaiban azonban 11 millió ember élt, a Német Birodalomban 15, s ennél alig valamivel kevesebb Franciaország lakóinak száma.

A lakosság abszolút számánál azonban sokszor lényegesebb az egy-egy területre eső népsűrűség. Míg Franciaország középső részein s a fejlett kultúrájú, gazdag Németalföldön négyzetkilométerenként 50—60 lakost számláltak, s ez a szám Csehországban is 36, a királyi Magyarországon átlagosan 13,5 — Erdélyben pedig csak 10 volt. De ezek csak átlagszámok. Ezen belül igen nagy volt az ingadozás. Legsűrűbb volt a lakosság az ország nyugati szegélyén, ahová a török háborúk nem értek el. Vas megyében, Sopronban 18, Zalában 14, Pozsonyban 13. A felvidéki megyékben mindenütt 10 alatt maradt a népsűrűség, csak Abaujban és Zemplénben emelkedett ismét 12 köré, Ettől keletre megint csökkent. Szabolcsban, Szatmárban már csak 5, Beregben, Ungban

4 s Máramarosban elérte a mélypontot: négyzetkilométerenként egy ember. Erdélyben a 10-es átlag fölé csak a szász-székek, Kolozsvár környéke és a Székelyföld egyes részei emelkedtek, de a négyzetkilométerenkénti 13-as népsűrűséget sehol sem haladta meg. Az egykor népes és gazdag bihari részek a 15 éves háborúban úgy elpusz tultak, hogy népsűrűségük nem érte el a négyzetkilométerenkénti 8 főt sem.

A viszonylag sűrűbb népesség, s az ezzel együtt járó magasabb életszínvonal és művelődési lehetőség tehát az 1600-as években az ország három részén összpontosul: a nyugati kapunál, Abauj—Zemplén vidékén és Erdély szívében. Ezek után nem tűnhet véletlennek, hogy itt találjuk a három legnagyobb várost, az akkori Magyarország és Erdély ipari, kereskedelmi és kulturális központjait, Pozsonyt, Kassát és Kolozsvárt. A 16. században nekilendülő európai metropolisok a százezren felüli lakost számláló kikötők és kereskedelmi centrumok, London, Párizs, Amszterdam vagy Velence, de