Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Szenei Molnár Albert utazásai és emlékei

Az Ornak szava széjjel Sebes tűzlángot lövell,

Az pusztát megrettenti,

Az Gadést megrendéti

És rátalál Szenei Molnár a remekművel egyenértékű klasszikus megoldásra is, éppen a naplóban megjelölt 4. vers, azaz negyedik versszak befejező soraiban:

Az Űr szava úgy megzendiil,

Hogy az szarvas id é 11 e n t szül,

Nagy harsagásától annak Az erdők jölszakadoznak.

Nem tudom eltitkolni megrendűltségemet: mily tökéletes művészi telitalálat ez a kiemelt két sor, a mennydörgésben idétlen borját szülő, vajúdó szarvas képe. Ne magyarázzuk belé: égi és földi képzetek hogyan kulcsolódnak itt a zsoltárra annyira jellemző szerves egységgé, miként hatja át, tételezi fel egymást a két sor; a rím vé letlen tökélyét, modern izgalmait se feszegessük; arra kérdezzünk rá inkább : honnan tör fel ez a kivételes érzelmi erő és kifejező művészi biztonság? Pontosan válaszolhatunk: feltétlenül a személyes átélésből. Mert hogyan is képzelhetnénk el, hogy amikor Molnár Albert fordítói munkája során e XXIX. zsoltárhoz érkezett, nem jutott eszébs a megrendítő személyes tapasztalat: miként lapozta ő már a XXIX. zsoltárt

1599-ben is, amikor éppúgy megdördült az ég fölötte, mint a psalmus strófáiban?!

Igen, nem lehetett másként: a XXIX. zsoltár jelével megpecsételt testi-lelki megpróbáltatás fájdalmas emléke segíthetett érzelmileg hitelesíteni még a szülő szarvas fájdalmát is:

Az Úr szava úgy megzendül,

Hogy az szarvas idétlent szül.

Hasznosság, szükség, gyönyörűség

Minduntalan hangoztatni Igyekeztünk, hogy Szenei Molnár Albert nem utazó és nem útleíró. Művének értékeiből, személyisége teljességéből ez természetesen mit sem von le, hiszen a mű és a személyiség éppen e „hiányok” fényében rajzolódik elénk a maga karakteres sajátosságaival. Molnár Albert nagyobbra néző művelődési program eltervezője és megvalósítója, semhogy skólamesteres-geográíus bajlódással látnivalókat részletezzen. Olvasott ő e nemből igen kiváló szövegeket, lapozgatta már tizennyolc évesen a História növi orbis Americae tudósításait, de eszébe sem Jutott saját útinaplóval szaporítani a műfajt. Az európai és a magyar távlat összehangolására törekedve nem a különbségek tárgyias tapasztalati felmutatása volt a célja, hanem a magyar művelődés gyakorlati célú európaizálása. A precíz útinaplózás iránti idegenkedést talán még az is fokozhatta, hogy az amerikai világszenzációkat ismerte ő beszámolókhoz képest egy európai utazás élményeinek feljegyzése egyenesen provincializmusnak tűnhetett fel. Még valószínűbb azonban, hogy magánhasználatra vezetett kéziratos diariumát Szenei Molnár egyáltalán nem helyezte és szemlélte ily távlatos ösz- szefüggésekben. Folyt az magától, rendszertelenül, töredezetten, meglepő elhagyásokkal és részletezésekkel. A program és az igazi személyiségkép kinyomtatott műveiből, főleg azoknak ajánlásaiból rekonstruálható. Ezekben az elöljáró beszédekben Molnár Albert leggyakrabban előkerülő vezérszavai az utilitas és necessitas, szótárával szólva: a haszon és a szükség vagy kéntelenség. A zsoltárok előtt pl. négyszer is elismételi: „egyebeknek hasznokra.. . legtöbbeknek használhassanak . . . haszontalan fiadnak ítélnek ... hasznos könyveknek kinyomtatása ...”, imádságos könyvecskéjét ajánlva pedig arról vall, hogy „szolgáltam szükséges könyveknek kibocsájtásával". Ez a két szó mindennél hívebben jellemzi munkásságát és alkatát: hazai szükségleteket kielégítő munkái kiadásával akarja hasznossá tenni magát, s mindezért vállalja a bujdosás megpróbáltatásáait is. Akinek számára nem eszköz, hanem cél az utazás, a hasznosság elvét ugyancsak vállalhatja, a kénytelenítő szükség programját azonban a gyönyörűséggel, a gyönyörködéssel cseréli fel.