Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - ÚJ HANGOK - Cuth János: Szalmaszál

új hano'ok

Cuth János

szalmaszál

A kerékvágások kráterei betonkeménnyé meredtek a nap levegőt remegtető izzásában. Kecskeugrásokkal ment a biciklim. Tikkadt testtel, mint az út mentén a könnyű, fehér porral lepett bodzák, fátyolos aggyal siettem a bíbor hajnal óta a rogyasztó munka után.

Már orromban volt a füstös-foghagymás keddi ebéd, már éreztem a súlyomtól és az erjedt silószagtól megkönnyítő hűs kádvizet. Már csak egy valami lassított: tudtam, hogy napközben valamit nem gondoltam végig. Meg kellett állnom az út szélén, ahol vastagon feküdt a trágyaszagú por, itt-ott szalmaszálak benne... A szalmában beszélt róla Imre! Vissza kellett fordulnom az istálló felé... Hogyan is mondta?: „Mit tudja az ember, mire tér haza? Én már néhány éve semmit sem tudok, kenyeres. Megúntam a sietést. Mikor az embernek hideg az ebédje és hideg az ágya, hideg olyankor a szíve is, kenyeres. Máshova kell megtérni”. — Igen, és az istállóban maradt.

Akkor még csak az arca kötött le. A soha le nem barnuló, máskülönben tésztafehér bőre lángolt az állandó napsütéstől, mintha zsírban sült volna. Csak ritkás szeplői barnállottak, és a kimélyült barázdák kövérkés arcán, a szeme körül. Apró, poros izzadságcseppek csillogtak pállott fejbőrén, a silány, rézvörös hajszálak között.

Bekanyarodtam az istállóudvarra. Már csak az állatorvos ugrásra kész volgája állt ott és Imre biciklije, a mázsaház vedlett falának támasztva. Imrét kezdtem keresni. Minden ló be volt kötve, tökmagozók módjára ropogtatták az abrakot, az út le volt söpörve. Állt a meleg, a lovak háta gőzölt. Csípős verítékszaguk elkeveredett az istálló maró ammóniaszagával. Kiabálni kezdtem. Az istálló végén kinéztem. Ott hevert a silógödör alján, vére összekeverve a savanyú silólével. Apró legyek rajzottak fölötte. Lemásztam hozzá, tapogattam.

— Miért tetted? — bukott ki a számon.

— A takarmányos ... padlásról... Átkozottul ügyetlen ... voltom ... Istentelenül

— nyögte. Felhúztam a ragacsos nadrágszárát; mint egy agyar, vicsorgott rám térde alól a porcelán fehérségű sípcsont. Ugráló szívem diktálta az iramot. A mázsaház mellett veszteglő volgával jöttem vissza, trágyáiét fröccsentve az istálló falára. Imre alsó lábszára lógott, mint a cséphadaró. Most már tudtam, hogy nekem is bele kell szólnom abba, amit a szalmában mondott.

A kórházszobában ketten feküdtek. Imrén kívül még egy bekötött fejű férfi, aki hol a kötését rángatta, hol a takaróját. A kloroform bűzös fehérségében a lázas és véres enyészet tanyázott. Imre felesége az első napon bejött a hírre, blúzán határozott kivágással, testének merész íveivel úgy libegett át a szobán, mint Krisztus a tengeren. Gyermekkorom ábrándjait leltem meg az illatában. Ha nem ismertem volna Imre sorsát, most nem undorodtam volna az asszonytól. És még ilyeneket mondott:

— Beszélek a főorvossal, ráncba szed az téged egykettőre. — Imre félig csukott szemmel hallgatott, csak a homloka rándult össze néhányszor. Aztán többé nem láttuk az asszonyt.