Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - HAGYOMÁNY - Fukári Valéria: Krammer Jenő emlékezete
Bizonyára fölösleges bármiféle magyarázatot fűzni a fenti szöveghez; hiszen az is, aki esetleg kevéssé ismeri a levélben említett neveket (Ramuz, Dami stb.) vagy adatokat, a lényegre azonnal rátapinthat: Krammer Jenő az utolsó heteiben is azon töprengett, miként alkothatna olyan műveket, amelyek nem szólamokkal, hanem tényekkel és érvekkel szemléltetik szűkebb hazánk kapcsolódásait. S amikor most — halálának első évfordulóján — képzeletben tisztelettel hajtunk fejet sírjánál, nemcsak a bánatnak adok hangot, hogy a tervezett művek immár meg- iratlanok maradnak, hanem a méltatlan tanítvány hálájának is, aki a sok ezer többi társsal együtt tudja és sohasem felejti el, hogy az emberré válás bonyolult folyamatában mily lényeges útravalót kapott Krammer Jenőtől. Tudással, tudománnyal mások is gazdagítottak (főleg már az egyetemi években, meg később); művészetek iránt is válhatunk fogékonyakká hivatott közvetítők révén; van azonban valami, amit elsődlegesen tőle tanultunk s amiért csak neki vagyunk hálásak: ez a teljes emberség igénye, a másokért élés eszménye, az erkölcsi és a' szellemi munka összhangjának keresése s mindazoknak a feladatoknak és kötelezettségeknek a vállalása, amelyek e magatartásból következnek. Mi tőle tanultuk meg először és tartósan, hogy a teljes emberség óhaja leginkább arra késztet, hogy soha ne elégedjünk meg a látszattal, hanem merjük és tudjuk keresni a látszat mögött a valóságot s a valóságon belül az igazságot. Életbe indulásunk idején azt is tőle tanultuk meg, hogy bárhol vagyunk, bármit csinálunk, előbb legyünk emberek s csak azután szakemberek, mert az emberségünk teszi lehetővé, hogy elkerüljük a legfőbb rosszat, ami mindnyájunkat fenyeget: a szakemberség amoralitását. Amikor az idézett levelet — érkezésekor — először olvastam, olyannak tűnt, mint küldőjének egyéb üzenetei: tele pontos jelzésekkel, színes emlékekkel, értékes műveltségi adatokkal, megszívlelendő bíztatásokkal... Most azonban, sub specie mortis, újraolvasva e küldeményt, minden, ami benne van, más távlatot kap, s a sorok mögül egyértelmű világossággal szól hozzánk a kérdés, amely Krammer Jenőt egész életében foglalkoztatta: lehetünk-e s miként lehetünk európaian közép-európaiak és közép- európaian magyarok? Fukári Valéria Krammer Jenő emlékezete Családján kívül rengeteg tanítványa, tisztelője, barátja és ismerőse fogadta két hazájában — Magyarországon és Csehszlovákiában — döbbent fájdalommal a hírt hirtelen haláláról, s minden bizonnyal azok az Európa távolabbi országaiban élő kollégák és ismerősök is, akik ismerték irodalomtörténeti munkáit, előadásaiból varázsos egyéniséget. Hiányzik, hiányozni fog, mert vele mindenkor — akár élő, akár irott szavaiban — a szív melege, a lélek nagysága, a szellem igazságossága volt jelen. Magától értetődő természetességgel, szelíden, de olyan intenzíven, hogy hatásától környezetében senki sem maradhatott érintetlen. Harmonikus, tiszta lénye az élettiszteletnek, a hitnek, a szeretetnek és a műveltségnek volt élő, kifogyhatatlan forrása. Az emberségről alkotott hitében nem tudták őt megrendíteni sem a századdal végig szenvedett megaláztatások, világháborús borzalmak, lét- és értékbizonytalanságok, sem személyes életének megpróbáltatásai, szenvedései. Ha csodáltuk nagy hitét, tiszta emberségét, ő szűkszavúan tanítómesterének, Romain Rolland-nak kedvelt szavát idézte: „malgré tout”: mindenek ellenére így jelezve, hogy az emberség nem valami örök ajándék, hanem helytállás, teremtő akarat, s felelősek vagyunk azért, hogy ne adjuk fel akkor sem, ha világosan látjuk, ismerjük, tudjuk a rosszat. Milyen jól, milyen pontosan látta őt Romain Rolland, amikor a levélben hozzá forduló, akkor még fiatal érsekújvári tanárnak ezt írja válaszában: „Szeretem levelét és magát is megszerettem levele révén. Bátornak és
