Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Ozsvald Árpád: Négy vers
Ozsvald Árpád fragmentum Csak a szem kőszén-feketéje, lebegő hajfürt homlok nélkül, egy madár sárga csőre, szárnyhegye mögött az ultramarin ég kimetszett darabja, meztelen váll, egy kéz drágaköves, gyűrűs ujja, fületlen kancsó fedele, csak ez — semmi több ... A testet elnyelte a végtelen idő, egy csipetnyi zöld még ott maradt a rétből, a könnyező, szürke falon a gipsz tompa fehérje mit adhat vissza az egészből? Rakosgatom emlékeimet, színes dobozokba rakja így kincseit a gyermek. Mit adhatsz vissza? ... a kancsó összetört, szárad az ecetfa ága, elfut a krumpliföld, kövek között a víz, híd árnyéka ráhajol, kishalad húzod a porban, feszül a fekete cérna, pitypanggömböcske robban, útrakel százezer ernyő, sárkányok úsznak az égen, tócsában fürdik a felhő, csíkok sörénye, a lányok hajában pántlika kéklik, öregek botja a falnál, padlás fekete hűvöse, foghíjas, szúette létra, békák száradó bőre a kútnál, vályúban pihe-vitorla, kezek nyugalma az asztalon .. Kazlak rőt kontya — alkonyat, álmok a kerítés tornyain, nem látod már az arcokat, felvillan mint a gyufa lángja, egy-egy régi szó, mozdulat — sercegve hull az éjszakába siratok Csak az asszonyok tudnak igazán valakit megsiratni, szájukból úgy tör elő a jajgatás, mint sikongó szél a komor hegyek mögül, fehér kezükkel elfedik arcukat, könnyek keserű forrása szemük. Csak az asszonyok érzik igazán, mily kegyetlen az ember halála, mily szomorú az ember magánya, a férfiak torkában megfagy a fájdalom. cédrusfa-álmaim Cédrusfa-álmaim zörgetnek néha az ablakon, jegenyék nyársára tűzött holdvilág, kerek szitába öntött Ólom-jövendő, ördögszekér zörgő csontjai, a mák halotti fehér virága — kísérnek engem az éjszakában. Mezítláb, langyos porban, világ terhével megrakodtan indulj el újra, véres a késed, kísér a jelek mágiája, üveghegy csúcsán madárének — cédrusok zúgnak az éjszakában. glóbusz Tenyeremben a Föld, ujjaimban érzem a kontinensek lüktetését, az egyenlítő fullasztó páráit, a jeges sarkok hidegét, — a kék tengerek keserű, sós íze nyelvem hegyén. Ily közel s mégis olyan távol, szülőföldem érzem, de nem találom, — pont nélkül lebeg a végtelenben. I II III
