Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Arpád: Szenci Molnár Albert

Az ember reggel főikéi idejen,

És tiszti szerint munkára megyen, Szántóföldre, rétre, kertben, szőlőben, És ott munkálódik mind estveiglen.

Ha meg gondolt atik az nagy tenger,

Meg nem számlálhatja ott az ember Az halakot és az sok állatokat,

Különb formákban aprót és nagyokat.

Azon elmennek az sok nagy hajók,

Az nagy cethalak úsznak alattok,

Kiket arra szerzettéi az tengerben,

Hogy ők játszódjanak jókedvekben.

A biblia itt (az egyébként nagy líraiságú, ritmusban és képekben gazdag Károlyi-fordítás is) száraz felsorolás, Szenei Molnár Albert zsoltára viszont ihletett himnusz, a teremtés rendjén érzett mámoros öröm, a létezés apoteózisa. E valóban zengő férfimen benyomását keltő versből viszont nem kis mértékben épp a „bolond bodrocs- káknak”, a rímeknek köszönhetően zeng oly nagy erővel a reneszánsz öröm, de ha elhagynánk őket, a teremtésnek az a földi realizmusa, amely erősen Michelangelo sixtusi képsorának teremtés-jeleneteit idézi, még mindig Szenei Molnár „saját leleménye” lenne.9 Az ortodoxia ugyan a teremtő istent parancsolja középre, akárcsak Michelangelo freskóján, de ezt a teremtőt olyan reneszánsz mozgalmasságban veszik körül teremtményei, sőt annyira külön léteznek tőle, hogy az így kialakult képnek már semmi köze a középkor árnyékvilágához, siralomvölgyéhez, halálra szánt hús- talan-vértelen alakjaihoz.

S megragadóan pontosak az arányok: a világ dolgai között az a harmónia uralkodik itt, amelyről esetleg a kor legnagyobb „harmónia-tudósa”10, Kepler beszélhetett költőnknek 1604-ben Prágában, II. Rudolf udvarában. A központban a munkálkodó ember van. Az idézett 104. zsoltár 18 strófája közül a „bortól vígadó” és „tiszti szerint munkára menő” ember a 8. és 12. versszakban tűnik fel, tehát a vers arányait tekintve is középre kerül. De ez a központiság nem az ember jelentőségének a túlértékelése, nem antropologizálás a természet rovására, hanem éppen a természet és ember egyneműségének a kiemelése. A mikrokozmosz és makrokozmosz azonosságának az elvét a reneszánsz találja fel. Eszerint az ember (a mikrokozmosz) s a természet (a makrokozmosz) azonos törvényeknek engedelmeskednek, s így az ember tkp. a természet tükörképe. S önmagát csak abból ismerheti meg, amit: tükröz. A Dá- vid-zsoltárok ember-központúsága úgy is felfogható, mint az ember tükröző (szemlélő) jellegének a kifejezése, de ugyanakkor a természet különféle dolgainak szánt terjedelemből, az arányokból az is kiderül, hogy ez az ember a természet egynemű s nem kiemelt része, tehát csak az objektumok sokaságának egyike.

S ez a természetrészesség egyben az ember boldogulásának az irányát is jelzi: az boldogul, aki a természet törvényeit érti és szerintük él. Az elégikus hangú 90. zsoltárban (a Te benned bíztunk eleitől fogva kezdetű, talán legismertebb Szenei Molnárversről van szó) a költő az ember életének múlandóságán^ borong, s „érteni” akarja „rövid voltát életünknek”, hogy „eszességgel magunkat viselhessük.” íme, a rene9 Császár Ernő írja, hogy Szenei Molnár „lehetőleg ragaszkodik a német szöveghez, s ha iparkodása nem is jár mindig eredménnyel, mégis lelkiismeretesebb fordító, mint Lobwas- ser: a saját leleményéből sokkal kevesebb kerül a zsoltáraiba s ezért Psalteriuma hlvebb mása a német Psalternek, mint ez a frneia Psautiernak.“ (Császár Ernő, i. m. 169. o.) Ha a bibliát, Lobwasser szövegét s Szenei Molnár Albert fordításait csak az értelmi egyezés szempontjából vizsgáljuk, Császárnak igaza lehet, de az esztétika mérlegét egy komplex elemzés valószínűleg költőnk „leleményeinek“ az oldalára billentené.

10 Kepler egyik főművének a címe: A világ harmóniája.