Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Novomeský, Laco: Analízis

figyelj: „London jelentkezik”,

„Itt Moszkva. Moszkva beszél”, szörnyűségekről s hőstettekről, pattanásig feszült idegekkel fülelünk, féltettük őket, s bennük magunkat, mindent féltettünk.

Szó szerint: mindent. S minden riasztott.

A fegyverropogás, mely halálszagú messzeségből

érkezett vészjóslóan,

mint a haraszt váratlan zizzenése;

s mily rossz volt,

talán mindennél rosszabb,

a csönd tetű-lapulása az avarban,

amit másképpen államfői bölcsességnek hívnak,

„... csak simulj hozzá, senki se lássa, tied lehet az, ami senkinek sincs, a szájnak és szívnek tápot adó kincs:

a hársfa ...”

Féltünk

a percnyi jókedvtől, mely felpezsgett,

a nevetéstől éppúgy, mint a jajoktól és átkoktól;

féltünk a köznapi örömtől, hogy még élünk,

de ugyanúgy a halottaktól is s a napi bajok közt sorvadóktól;

oly rémítő volt a minket és Lidice kínjait látó napgolyó, a világ bűneivel szembenézők (a Villásfogók, a látó Villásfogók,

— egyesszámban Villásfogó);

féltünk a belehelt lágy levegőtől, s azok leheletétől, kik lélek nélkül lehanyatlottak;

a régi kút vizétől, mely a deszkára

azt a gondolatot csepegte,

hogy inkább illene kicserepesedett ajkakra,

mint a mi udvarunkba,

a hármas-halmú határba,

ahová tócsáit loccsantja;

féltünk a gyereksírástól, a gyerekek sírásától, a rémségek rémségétől már kezdettől fogva,

s az asszonyoktól, a gondterheltektől, korán öregedőktől,

kik a gondok terhe alatt is szépnek tűntek,

mert azok voltak ők,

ők is szépek voltak bizony egykor;

„Mindennek az ocsmány háború az oka, az nyomorít minket ...”

Dér deresült fejünkre a förtelmektől s a félelemtől, mert mindentől féltünk és mindent féltettünk;