Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Solovič, Ján: Meridián (Befejező rész)
Éva: Miki, hová mész? Miki: (kirohan a folyosóra). Éva: Az istenért, ne menj el. Telefonál]! (Visszaszalad a hálóba, egy törülközővel a csaphoz és újra vissza a hálóba, a rádióban Schubert szimfóniájának utolsó, befejező taktusait halljuk — csönd.) Tamás! Hogyan segíthetnék? Hol fáj? Beszélj! Miért hallgatsz! Neked nem szabad! Érted... Nem szabad... (kirohan a hálóból.) Emberek! Segítség! 4. jelenet Az előbbiek és dr. Hajnos Hajnos: (Mikivel besiet). Éva: (a nyitvamaradt hálószoba ajtaja felé mutat). Ott... ott! Hajnos: (bemegy a hálóba). Miki: (a hálószoba küszöbén áll). Éva: (Miki mellett). Lentről a felvonó búgása hallatszik, ajtócsapódás, Miki és Éva a hálóban figyelik a Tamás fölé hajló Hajnos doktort, észre se veszik, hogy az előszobában megjelent Ilja, kezében a csecsemővel.) t 5. jelenet Az előbbiek és Ilja (A feszültség pillanatát panaszos csecsemőhang töri meg, Miki és Éva odafordulnak, a kép megmerevedik, döbbent tekintetek cikáznak ide-oda.) Ilja: (értetlenül nézi az anyját és az öccsét, akik még mindig nem mozdulnak, a csecsemőt az asztalra helyezi, és egy bátortalan, fél lépésnyi mozdulatot tesz). Éva: Ott van. Ilja: Kicsoda? Miki: Hajnos doktor. Ilja: (felvidulva). Apa áthívta? Miki: (arcát fájdalmasan a tenyerébe temeti). Nem. Nem apa. Mi voltunk kénytelenek... (Ismét szünet.) Hajnos: (megáll az ajtóban, majd mélyen meghajtja magát, és részvéte jeléül lassan Évának nyújtja a jobb kezét). Éva: Nem, nem, nem! (Berohan a hálóba.) Hajnos: Sajnos, igen. (Tovább lép, és a kezét nyújtja Mikinek és Iljának is, akik még mindig mozdulatlanul állnak, mintha a megrázó tény még nem jutott volna el tudatukig.) Éva: (a hálóból). Tamás! (Az ő sikolyára a pólyában újra fölsír a kicsi.) Hajnos: (csak most veszi észre a gyermeket, jelentőségteljes pillantást vet Iljára, és indul.) Becsületes elvtárs volt... Nagyon fog nekünk, (csöndesebben) nagyon fog nektek hiányozni. De ilyen az élet. (Eltűnik a kijárati ajtóban, Ilja és Miki még mindig mozdulatlanok, majd a kicsi újra felhangzó sírására Ilja a pólyát magához veszi, a hálószoba ajtajához lép, de nem megy be, hanem karján a gyermekkel a küszöb fölött lassan térdre ereszkedik.) Ilja: Apa ... Hang: (telefon — az első csengetésre senki sem mozdul, a másodikra Miki megfordul, s a harmadikra fölemeli a kagylót). Tessék... Igen... Nem, kérem. Nem megy. (Ernyedten a villa mellé engedi a kagylót, és halkan suttogja.) Apa már semmilyen gyűlésre nem fog elmenni. (A szín lassan elsötétül, ezzel egyidőben — akárcsak a darab elején — egy mozdony átható zihálása hallatszik, ezt fokozatosan az ablak alatt átrobogó vonat zakatolása elnyomja, mialatt a színpad végleg elsötétedik.) (Beke Sándor fordítása)
