Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

gondoskodott, és Tivadart, még ebben a feszült pillanatban is, újra elöntötte a mardosó szégyen és a lelkiismeretfurdalás.

Az erdő szélén megzördült az avar. Tivadar kioldotta a biztosítót.

De csak a kutya nyargalt vissza, egyedül. A pofájáról víz csepegett.

— Ohó! De hiszen te egészen bölcs kutya vagy! — kiáltott fel Tivadar felderülten és ledobta a géppisztolyt. — Első osztályú, bölcs kutya vagy, és amint látom, pompásan ismered a terepet. Gyerünk! Rámfér egy kis mosdás.

Talpra ugrott, a keze a zubbonyához lendült, hogy kigombolja.

Ebben a pillanatban látta meg az országúton mozgó alakokat. Illetve nem is ő látta meg; a kutya jelzett: a négy lábát mereven megfeszítve, fejét a magasba tartva, fülét hegyezve figyelte az országutat, a torkából halk morgás tört fel.

— Nos, most talán eldől a sorsunk — mormolta Tivadar, s erre a gondolatra higgadt nyugalom szállta meg. — Feküdj! — szólt rá a kutyára. — Tudnunk kell, kivel van dolgunk. — Ű maga is lehasalt, egy bokor mögé kúszott. Ügy meresztgette a szemét, hogy könnyezni kezdett: meg kellett dörzsölnie. A gyors, kemény léptekkel menetelő alakok már majdnem egy vonalba értek velük, de a távolság miatt még mindig nem tudta kivenni, miféle alakulathoz tartoznak. — Kettő ... négy ... hat... kész. — Hat után nem következett több, s Tivadar most a mögöttük kanyargó országutat kezdte fürkészni. — Nincs több — mormolta megnyugodva. — Habár az is lehet, hogy valami előőrs. Vajon kik lehetnek?

Felemelkedett fektében, mert a kis csapat akkor ért alájuk. Hevesen megdobbant a szíve: végre felismerte az egyenruhákat. — Zöld egyenruhák! — kiáltott fel elszoruló torokkal, s arra gondolt, hogy talán valami csoda folytán az ő alakulatának megmaradt emberei lehetnek. De aztán megrázta a fejét: nem, sajnos, ilyen csoda nincs, nem létezik... Akik az ő századához tartoztak, már nem menetelnek soha többé, semmiféle ezüstösen csillogó poros országutakon... De nem svábok, és ez is valami!... Azt természetesen nem láthatta, viselnek-e karszalagot, és késő bűnbánattal hevesen elátkozta önmagát, amiért út közben elhajította az őrmester nehéz katonai távcsövét.

— Mindegy! — határozta el magát — nem németek!

Felpattant, felkapta a géppisztolyt.

De aztán mást gondolt; gyorsan feltépte a zubbonyát, a bal karját kibújtatta a zubbony ujjából, aztán a hóna alatt újra összehúzta a zubbony két szárnyát, gondosan begombolta. — Némi kötszer sem ártana — mormolta —, de erre most már nincs idő

— Űjra felkapta a géppisztolyt, a magasba emelte, a levegőbe eresztett egy rövid sorozatot.

Az országúton menetelő alakulat megtorpant, szétfreccsent, hasra vágódott az út két oldalán.

Tivadar feszülten nézte őket. Látta, hogy a fejek fürkészően pillantanak a magasba, aztán az egyik alak óvatosan előre kúszott, valamit a szeméhez emelt.

— Látcsöve van — gondolta Tivadar megelégedetten. — Neki van látcsöve — gondolta bosszúsan, de ez csak múló bosszúság volt. Gyorsan kilépett a bokor mögül, hogy jól látható legyen, magasba emelt, géppisztolyos jobb karjával hevesen hadonászni kezdett.

A távcsöves, fekvő alak hosszan vizsgálgatta, aztán levette a távcsövet a szeméről, a mozdulatán látszott, hogy valamit kiált a többieknek, végül sorra mind felemelkedtek fektükből, fegyvert fogva, óvatosan nekivágtak a domboldalnak.

Öt perc sem telt belé, a domb hajlatán felbukkant az első puskát szorongató alak. Nyilas karszalagot viselt.

Vesztettem! — villant át Tivadar agyán, és magához füttyentette a kutyát. Aztán lassú, erőltetetten bicegő léptekkel, a lábát húzva, megindult a nyilasok felé. Amikor már csak néhány lépésnyire voltak tőle, megállt, nehézkes mozdulattal a vállára ka- nyarintotta a géppisztolyt.

— Adj Isten, őrmester — emelte hanyagul a sapkájához a kezét. — Azt hiszem, még sohasem volt igazabb a szó, mint most — mondta elnyújtott, leereszkedő hangsúllyal —, ha azt mondom: egy a százhoz, hogy az életemet mentették meg. A jobb lábam kilett és a bal karom kimarjult. Az őrmesteremet lelőtték; ott fekszik a bokor mögött. A német bajtársakat legyilkolták, csak a kutyájuk maradt életben mellettem. Tehát isten hozta nálunk, őrmester.