Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Fülöp Antal: Nem fog fájni, Vihar Hadgyakorlat előtt

rakoző! — Aztán pontosan tizenkét óra harmincegy perckor felugrott az asztaltól, végigfutott a hosszú folyosón, és beszólt az öltöző ajtaján:

— Már egy percet késel! Engem is le akarsz csukatni?

Odabent Markó Pál tartalékos közlegény kihallgatásra készülődött. Bakancsa csupa sár, de a szíját fényesre kefélte, s egy fésűvel nagy igyekezettel próbálta hátrasimítani apróra nyírt sörtehaját.

— Istenem! Éppen egy órája csinálod ezt... — ordította az altiszt. — Ha nem állsz az irodája előtt, mire megjön, én is deszkapriccsen alszom az éjjel.

Markó Pál mosolygott és azt mondta:

— Kócosán nem mehetek az őrnagy elé. — Ráköpött a fésűre, hajtüskéi nyállal fröcskölték le a tükröt.

— Vigyázz!!! — kiáltotta valaki hátul a folyosón. Hangjában az altiszt megérezte a tréfát; egy kézigránáttal labdázgató tréfáját. De azért hátrapillantott a lépcső irányába: az elmúlt napokban az őrnagy két altisztet is lecsukatott, mert szolgálatban elhagyták az asztalt. A hamutartók körül álldogáló katonák egyelőre nyugodtan szívták a cigarettájukat.

— Értsd meg, ezzel nem sokra mész — mondta. — A hadseregben az ilyesmit nem ússza meg szárazon az ember; nála meg különösen nem...

Markó Pál mosolygott, világoskék nagy szeme volt, s a mozgásán nem látszott semmi különös. A fejbőre már kivörösödött a fésűfogak nyomán.

— Az őrnagy haragszik, ha valaki kócos — mondta.

Az altiszt nekidőlt az ajtófélfának, s mint aki zokog, hangtalanul nevetett.

— Értsd meg... tucatjával próbálkoznak ezzel... az őrnagynál semmi esélyed sincs ... Az a temérdek könyv az irodájában ... Vele ezt meg nem eteted ... Vagy talán velem játszol...? Visszalépek, félek, nem vagyok hős... De tíz nap múlva ismét felöltöm a glotköpenyem és a rajzasztalom előtt állok. Nem is tudom, hogy egy tan...

A folyosón beálló csendben az őrnagy szelleme kísértett. Az altiszt elharapta a szót, és hátra arcot csinált. Az őrnagy állt az asztalnál. Az altiszt végig az egész folyosó hosszán díszlépésben ment az őrnagy elé. Senki sem nevetett...

— Kérem... — szólalt meg az őrnagy, s a hangja bágyadt volt, mint a fuvolaszó.

— ön sétál...

— Markó Pál tartalékos közlegény egy órája fésülködik az öltözőben... — jelentette az altiszt.

Az őrnagy szeme elrévedezett, tekintetével végigsimogatta a faliújság képeit. — Markó Pál... hm ... ugye, az tanító? ... — kérdezte halkan, s közben állandóan a harcászati jeleneteket ábrázoló képeket nézegette. A szemefehérje sárgás volt, májszínű arcán két oldalt pelyhüdt volt a bőr. — Hát igen — motyogta —, nem sokára kezdődik a hadgyakorlat ... Aztán mintha akkor vette volna észre az altisztet, ráförmedt:

— Markót azonnal kísérje le a zárkába! — Ezzel bement az irodájába, de mielőtt becsukta maga után az ajtót, Markó vigyorogva megjelent a folyosón. Erre az őrnagy még hozzátette: — Csak egy pokróc engedélyezve ...

Az altiszt kis ideig dermedten állt a helyén, mintha várna valamit, aztán egy lyukkal szorosabbra húzta a derékszíját, pontosan a szabályzat szerint megigazította a bajonét- ját, s egy gombot begombolt a zubbonyán.

— Hiába, a hadsereg hadsereg! — mondta. — Ezzel játszani nem lehet.

Mentek lefelé, az alagsorban húzódó zárkákhoz, de Markó állandóan vigyorgott, s az altiszt így folytatta:

— Háborúban az ilyesmiért agyon is lőhetnék az embert... Képzeld csak el... most lekísérlek, és az udvaron fejbedurrantanak. — Markó vigyorgott. Megálltak a zárka előtt.

— Ez a küszöb az élet és halál mezsgyéje. Most játszunk... — mondta az altiszt.

— Rendbe van, játszunk! — mondta Markó vigyorogva.

— Neked ide most muszáj belépned, és ha belépsz, halott vagy...

— Marha jó! — felelte Markó, és bement a cellába.

— Fordítsd el a lesőlyukon a takarót — mondta az altiszt, s míg az acélfedő nyikorogva elfordult, arca egy pillanatra megfeszült. Aztán benézett a cellába. Markó vigyorogva állt a fülke közepén.