Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Szuchy M. Emil: Rákosi Ernő

partján, Sóvár és Enyicke vidékén, a cemétei vagy a borkúti erdőkben. Magával, külsejével keveset törődött. Évekig járt egyszál ruhában, hanyagul magára dobott malac- lopóban. Eladott képeinek árát betétkönyvre Íratta, abban a reményben, hogy ránkmaradt hagyatékából szerény ösztöndíjat létesítenek és összegyűjtött könyveit valamelyik múzeum szakkönyvtára veszi gondozásba. Többször említette, hogy műtermében és lakásán található rajzait, képeit egy helyre kellene összegyűjteni.

Nem volt rendszeres kiállító. Csoportos tárlatokon ugyan többször szerepelt, főleg tájképeivel, amelyek ma már képtáraink tulajdonát képezik. Portréinak viszont már kevesebb az ismerője, pedig megérdemelnék a nyilvánosságot. Kérte többször is, hogy halála után ne feledkezzünk meg róla és olykor rendezzünk emlékére egy-egy kiállítást.

Rákosi Ernő a csehszlovákiai magyar festészet élvonalába tartozik. Erős egyéniség, akinek stílusa nemigen tart rokonságot pályatársaiéval. Életszemlélete, magánélete, témaköre és művészi koncepciója esetleg Mednyánszky Lászlóéval rokonítható. Zárkózott, nehezen megközelíthető művész volt, társaságban lassan oldódott fel. Az „úri társaságot” kerülte. Csak az egyszerű emberek között érezte magát „otthonosan”. Magányossága titokzatos homályba hurkolta jellegzetes alakját. Pedig élete nem volt egészen rendkívüli. Legfeljebb szokatlan; érdekes, mint minden igazi művészé. Az olcsó sikert visszautasította. Érdeklődéssel járta végig a társadalmi és festői forradalmak útjait. Részt vett különféle festői iskolák elméleti munkájában. Tájékozott volt, ismerős az új törekvésekben. Mégsem társult egyik iskolához sem. Következetes, hű maradt önmagához.

Bendik József festőművész docens, Rákosi Ernő festőművész, Jordán Miklós festőművész, Török Gyula festőművész rajztanár