Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
csendőröket, a végrehajtót. És futottunk utánuk. Amikor eldördültek a puskák, rohamra indultunk. Nem éreztünk félelmet, mert bennük is robbant valami, és az előrevetett bennünket, mint a légnyomás. Nem lőhetett ránk a két tűz közé szorult megrettent csendőr. Az elvakult ember káromkodása talán még rettenetesebb volt számára, mint a kőzuhatag. Az anyátok istenit! Ilyenkor nincs irgalom. Felismerték ezt, és megfutottak. Lázadás? Vehetik annak. De mi csak egyféleképpen magyarázhatjuk: fellázadtunk eddigi életünk ellen! Valamiféle tisztulás indult meg, amit alig tudok szavakba foglalni. Ilyesmit akkor érezhet az ember, amikor azt teszi, amit éppen tennie kell. A megszokás, az örökös meghunyászkodás bilincsét összetöröd, hogy szabaddá tedd a kezed. Ez az a pillanat, amely elvakulttá tesz, és csak azt az egy célt látod, amelyet kitűztél. Az életünket nem féltjük, mert egy fabatkát sem ér. Az örömöt, az igazságot keresed, és csak a fájdalmat leled. Gyermekeidnek is csak azt adhatod, ami neked jutott osztályrészül. Ez az, ami elkeserít. És ez robbant benned. A kipattanó kis szikra fényében viszont felvillant előtted, hogy van értelme rongy életednek is, ha még rohamra is tudsz indulni, hogy megszabadulj attól a nyűgtől, amely eddig letaglózott téged! Fico! — szólítom magamban a barátomat, az elvtársamat. Az ukrán, a kárpátukrán, a ruszin, a kisoroszi Mindenféleképpen neveznek bennünket, csak embernek nem, mert kitaszítva, a peremen élünk. Mindig valami rettenetesnek kell történnie, hogy megértsék, milyen drága minden ember élete. Az a nyomorúságos élet is, amelyet mi élünk! Azért harcolunk, hogy ne süllyedjünk még mélyebbre! . . . Amint Haburára érünk, méhkassá változik a falu. A mi néhány csendőrünk ki sem kukkant a rejtekéből. Már jól tudják, hogy mi történt a szomszéd faluban. Nem akarnak a čertižnéi egyenruhások sorsára jutni. Ilyen lehet az ostromállapot előtti hangulat. A legények, az idősebbek is körülöttünk nyüzsögnek. — Küldjünk őrséget a falu végére — indítványozza Fedor Masko, és a város felé mutat. Csak onnan érhet bennünket a támadás. — De gyorslábúakat, mert nekünk nincs telefonunk! — teszi hozzá mosolyogva. — Eltorlaszolhatnánk az utat — mondom. — Ott az öreg körtefa — szólal meg az egyik idős falusi. — Azért nem kár, gyümölcsöt alig ád. Vágjátok ki. De ettől nem ijed meg a csendőr. — Puska kéne! — mondja egy fiatalember. — Van magának is a padláson! — Hunnan tudod? — Az egerük átgyütt hozzánk, oszt megsúgta — feleli kuncogva. — Azt mondta, nagy kár, hogy senki sem veszi a kezébe ... — És vót mán puska a kezedben? — Hát nem vótam én katona? — Akkor gyere ... Többen is hazafutnak, hogy előkotorják a rejtekhelyekről a világháború óta dugdo- sott fegyvereket. Ahol kétszer ment keresztül a front, az erdőből visszatérő emberek még ágyút is zsákmányolhattak volna. De nekik csak az eldobált puska kellett. Orosz? Osztrák? Mindegy, csak jó nagyokat durranjon. Töltényt is találtak garmadával. Tele volt vele az elesett katonák tasakja. Amikor kijött a rendelet: Beszolgáltatni minden fegyvert! — elrejtették zsákmányukat. Már vadat sem lőhettek vele, nehogy rajtakapják őket, és mégis ragaszkodtak .hozzá. Egyszer még jó lesz valamire, és táplálja a biztonságérzetüket is, ha a közelükben tudják. Ha valaki rájuk támadna!... Most eljött az a pillanat. Nincs már titkolódzás. Még büszkélkednek is vele. A falu szeme láttára hozzák a puskákat. Megint körbegyűlünk és megbeszéljük a haditervet... Már erősen szürkül. Hét felé járhat. De hosszú ez a nap! Mi minden történt; és mi mindent várhatunk még! A mai napot, március tizennegyedikét talán soha el nem felejtjük ... Hallgatózunk, és várunk. A zajra várunk. A faluvégen őrködő fiúk kiáltására. Az öreg körtefát keresztbe fektettük az országúton. A fiúk ott tanyáznak, vaskos ágak mögül fürkészik a Laborc felé vezető utat. Olyan nagy a csend, hogy a távoli lónyerítést is meghallanánk. Előbb csak a halk morgás lopakszik hozzánk. Csupa fül vagyunk. Motorbúgás ez! Csak ők lehetnek! Az őreink még nem jelentkeznek. A közelükbe engedik az ellenséget, hogy pontos adatokkal szolgáljanak? Pedig még nem is voltak kato-
