Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Ján Solovič: Meridián (Beke Sándor fordítása)
Tamás: Mindent egyszerre? Hogy is győzze az ember?! Miki: [indul az apjával). Ismerem az új politikai tisztjüket. Itt lakik az első toronyház - ban, útközben elcsíphetnénk... (Beszélgetésüket elnyeli a felvonó búgása.) Éva: (amint egyedül marad). Uram isten. Mi hasznom belőletek? Három férfi is van a házban, de mintha egy se volna. Mindenhova tartoznak, csak ide nem. Ez hát az élet. (bekapcsolja a rádiót, s az éterből egy kellemes női hang beszél). Hang: „... akkoriban a partizánfeleségek és édesanyák estéről estére elkísérték férjüket és fiaikat, s a frissen sütött kenyeret a viszontlátás reményében nyújtották át nekik. Mi minden játszódhatott le az anyai szívekben, amikor az a barátságtalan ősz beköszöntött, és a zimankós hideg hóval torlaszolta el a hegyi ösvényeket, amelyek a kenyérsütő kemencékhez vezettek vissza... (Éva kikapcsolja a rádiót.) Éva: Ezek se tudnak mást. Istenem, jó zenét nem hall az ember egész éven át. (Fogja a sportszatyrot és kiszedi belőle az úszónadrágot, törülközőt, és egy kopott fede- lű könyvet nézeget.) Biológia. (Belelapoz, majd vissza akarja tenni, de egy fénykép esik ki belőle, felveszi és érdeklődve nézegeti.) Jarmilka? Nicsak! Erről nem is tudok. Nem rossz. A büfés Magdánál sokkal csinosabb. (A felvonó ajtajának csapó- dására a képet gyorsan visszateszi a könyvbe, s a csöngetésre ajtót nyit.) 5. jelenet Hja és Éva Éva: (boldogan áll az ajtóban, amikor a fia még nem is látható.) Hja! Iljuskám! Édes kisfiam! Iija: (szintén jól megtermett fiú, az öccsénél hat évvel idősebb, főiskolás, a rá jellemző lezsérséggel bontakozik ki anyja öleléséből). Szia, mama! Éva: (örömtől mámorosán szemléli a fiát, és ebben a pillanatban azt sem bánja, hogy a haja jóval hosszabb a szokottnál, sőt az élénken csíkozott nadrág sem hozza ki a sodrából, egyre csak a fia kissé beesett arcát szemléli, gyengéden végigsimítja az orr és a száj körül húzódó forradást, ugyanolyan gyengéden, mint egy évvel ezelőtt, amikor a szerencsétlenség érte). Apáddal nem találkoztál? Most ment le Mikivel. Hja: Elkerülhettük egymást a felvonóban. Éva: Istenem, Iljuskám. Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy. Holnap éppen hozzád készültünk. Hja: (meglepődik). Hozzám? Minek? Éva: Az utóbbi éjszakákon olyan rossz előérzeteim voltak. Hja: Komolyan? Éva: Istenem, milyen szépen kisimult már a foj-radás. Már jószerével észre sem venni. Ili a: Na látod. A végén még vissza is fogom sírni. (Nézi magát a tükörben.) Érdekesebbé tett engem. Mindenki azt állítja. Éva: Ugyanazt éreztem, mint tavaly a karambol előtt, ugyanaz az előérzetem volt. Tegnap is, tegnapelőtt is. Istenem, iljuska, nem is tudod, mekkora kő esett le a szívemről, amikor megláttalak az ajtóban. Hja: Azt mondod, ugyanaz az előérzeted volt, mint tavaly a karambol előtt? Éva: Hajszálra ugyanaz. Ili a: Érdekes. Éva: Istenem. Ülj le már. Ülj le és beszélj, mi újság. Hogy sikerült az az utolsó vizsgád? Mikor avatnak? Hja: Elmesélek mindent töviről hegyire, csalt előbb kezet mosok. Bepiszkoltam a vonaton. Éva: Gyere. Zuhanyozz le. Igaz is, ne hívjam föl mégiscsak apádat? A lakóbizottság gyűlésére ment, legalább lesz, mire hivatkozzon. Ilja: Apa? A mi apánk? Hogy kibújjon a gyűlés alól? Éva: Istenem, mindig ugyanaz, és képzeld, az utóbbi időben olyan rossz bőrben van. Ma kis híján összeesett itt nekem. Hja: Túlhajszolt. Mérsékelhetné magát. Éva: Szólsz neki. Ilja: Rám nem hallgat. Hát Miki?
