Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Jakab István: Az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéseihez

ő írta le ezeket a mondatokat — uo.] ránk, diákokra, de bizonyára a tanárokra is. És hogy ez a hatás nem volt rövid életű, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Magyarországon az oktatásügyben nagyon erősen meggyökeresedett a köznyelv műszó az egységes magyar nyelvtípus megnevezésére. A Művelődésügyi Minisztériumnak például olyan fontos okmánya, mint a Tanterv és utasítás a gimnáziumok számára, a magyar nyelv tanításának egyik feladatát abban jelöli meg, hogy az „Az általános iskolában elsajátított leíró nyelvtani ismeretek bővítésével, a megszerzett jártasságok és készségek továbbfejlesztésével emelje a tanulók szóbeli és írásbeli kifejezőkészségét müveit köznyelvi szintre” (59 — a kiemelés tőlem); a magyar irodalom tanításának egyik feladatát szintén abban látja, hogy az „Az irodalmi alkotások művészi megfogalmazásának szépségét megláttatva — a nyelvtani tanulmányokkal szorosan összefonódva

— segítse a tanulók kifejezőképességének művelt köznyelvi szintre emelését” (3 — a kiemelés nem tőlem). Nem használja tehát az irodalmi nyelv kifejezést még az irodalom tanításával kapcsolatban sem a kifejezőképesség elérendő szintjének megjelölésére sem a ’szépirodalom nyelve’, sem pedig az 'egységes magyar nyelvtípus’ jelentésben. Nem valószínű, hogy ezt azért teszi, mert megelégszik a tanulók kifejezőképességének arra a szintre emelésével, amelyet egyes szerzők köznyelv-nek neveznek ugyan, de ezt a tágabb értelemben vett irodalmi nyelv beszélt változatának tartják, hiszen nemcsak a szóbeli, hanem az írásbeli kifejezőképesség emelése is feladat — mint azt a magyar nyelv tanítására vonatkozó idézetből is láthatjuk —, s ennek megfelelően az írásbeli fogalmazás tanítása is része a magyar nyelv és irodalom tanításának. Inkább arról van szó, hogy a köznyelv megjelölés a tanterv szóhasználatában az egységes magyar nyelvtípust jelenti, a művelt köznyelv pedig ennek azt a szintjét, amelyet a tágabb értelemben vett (szép-, publicisztikai, tudományos stb.) irodalom is használ, illetve amelyen a művelt magyarok beszélnek.

A fentiekből is láthatjuk tehát, nem volt túlzás Károly Sándornak az a megállapítása, hogy a magyar nyelvtudomány „Benkő Loránd révén... magyar diákok tízezreinek az emlékezetébe vésette be a köznyelv-nek ’közös magyar nyelv’ jelentését” (i. m. 397j.

Az igazság kedvéért azonban szólnunk kell arról is, hogy a magyarországi gimnáziumi tankönyvek ebben a kérdésben nincsenek összhangban a tantervvel, sőt egymással sem. Az I. osztályos nyelvtankönyv szerint a nemzeti nyelvnek legfontosabb változata az irodalmi nyelv (’az igényes írásbeliség nyelve’ értelemben), ennek beszélt formája a művelt köznyelv; a nemzeti nyelv másik változatát a nyelvjárások alkotják (6. old.). A IV. osztályos stilisztikakönyv szerint a nemzeti nyelvnek mint legfőbb nyelvi rétegnek két típusa van: a köznyelv és az irodalmi nyelv (az előbbi elsősorban az élőbeszédben járatos, az utóbbi főleg írásban használatos); s a nyelvjárások egy másik réteghez tartoznak, nem a nemzeti nyelvhez (12. old.).

A kérdés — mint láttuk — már az oktatásügyben sem olyan egyértelmű, mint régebben volt. Még bonyolultabb — mint azt gyakran tapasztalhatjuk — a tudományos életben. Az irodalmi nyelv kutatói — maguk az irodalmárok és írók is — létjogot követelnek az irodalmi nyelv kifejezésnek (ez még magában nem volna baj), és többféle, egymástól különböző nézetet vallanak arra nézve, milyen viszonyban van az Irodalmi nyelv a köznyelvvel és a nyelvjárásokkal, elsősorban azonban abban a tekintetben oszlanak meg a vélemények, mit kell irodalmi nyelven érteni. Nem célom, hogy foglalkozzam a kérdés teljes irodalmával vagy akárcsak a teljes vitaanyaggal is, s részletesen ismertessem a véleményeket: megtették ezt már előttem mások. Az irodalmi nyelv vizsgálatával foglalkozó anyagnak egész garmadájával találkozhatunk Hexendorf Edit tanulmányában (A magyar irodalmi nyelv vizsgálata 1945 és 1959 között. MNy. LVI. 406—11 és 484—92), a kérdés körül támadt vitában megnyilvánuló véleménykülönbségeket kellő részletességgel tárja fel Károly Sándor (i. m. 385—98). A kérdés ős a vita teljes anyagával már csak azért sem volna értelme foglalkozni, mert jó néhány egyéni rendszerezés úgysem jutott el a gyakorlati felhasználásig, hanem csak javaslat maradt, esetleg csupán szerzője alkalmazta vizsgálataiban sajátos egyéni felfogásként. Csak a szélesebb körben elterjedt rendszerezéseket ismertetjük tehát, és ezek helyességét vitatjuk szükség szerint. S hogy erre (ti. a vitára) szükség van, azt az a tény is bizonyítja, hogy magában a magyar oktatásügyben is háromféle felfogás és rendszerezés érvényesül újabban, a tudományos életben ennél jóval több, s nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tudományos életben ős az utóbbi időben az oktatásügyben