Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Simkó Margit: Bilincs

— Ez nem igaz — kapta fel fejét a nő — ez nem igaz ... ez a Jánoskái De a Jánoska Moszkvában van... — ekkor már ott állt előtte a hosszú fiú, egy fejjel magasabb a tanárnál — csípj meg Jánoska, hogy elhiggyem — a csípés erős lehetett, mert felszisszent — te őrült! Hogy kerülsz te haza és éppen Szegedre? Ezek szerint vagy kidobtak, vagy pedig ... mesélj!

— Fogódzkodj meg Butterfly — egy könyvecskét húzott ki a zsebéből — kitüntetéssel! És holnap már véresre is tapsolhatod a tenyeredet, a vengerszki artiszt énekel a koncerten! Meg kell szerveznem a klakkot, mert ott lesz a koncertmester és tőle függ a sorsom. És veled mi van, végeztél már Pillangó kisasszony? Mert partnert keresek . . .

— Mutatkozz be a tanár úrnak, Jánoska.

— Bocsánatot kérek, nem tudtam, hogy egymáshoz tartoznak. Hegyi János vagyok.

— Hallom, hogy most végzett, gratulálok. Döri Richárd.

— A tanár úr vezető az énekszakon, oktatóm az akadémián.

— Aha, iskolai kirándulás, ez nagyszerű. Remélem, a tanár úr is megtisztel és meghallgat a holnapi koncerten. Egy tapasztalt pedagógus kritikája nagyon fontos.

— Sajnos, mi már holnap délelőtt visszautazunk, kezdődik a tanítás.

— Én nagyon szeretném a Jánoskát hallani, kérem, maradjunk még egy napig.

A válasz elmaradt. A fiú meghajtotta magát.

— Este a Tragédiában ott leszek, majd találkozunk Butterfly. Ha lehet, tanár úr, kérem maradjanak, nagyon örülnék ...

Szótlanul mentek egymás mellett a szálloda felé. A szálló előtt a tanár megállt.

— Én még elugrom újságért, s cigarettám sincs. Klára maga csak öltözzön fel és menjen előre. Engem az előadás nem nagyon érdekel, később maga után megyek. Odaadom a jegyét, az utat meg már ismeri, ugye?

— Ne rontsa el az örömömet Ricsi, maradjunk holnap is.

— Maga nyugodtan maradhat, nekem azonban fontos megbeszélésem van.

— Büntetni akar?

— Magát? — mélyről jövő mondatok. — Én nagyon szeretem magát Klára. Mulasson jól. Addig is üdvözlöm a Jánoskát.

— Köszönöm, átadom.

A férfi még várt. A nő már fenn volt az emeleten.

A kocsmában leült az első üres asztalhoz. Senki sem kérdezte, mit akar. A felszolgálók örültek, ha valaki nem kurjongatott rájuk követelőzve. Kábult volt, de meglepte, hogy nem érez fájdalmat, inkább csak valami émelyítő ürességet, mint egy alkalmi szeretkezés után. Egy hulla vagyok — gondolta — egy még bomlás előtti állapotban levő ismeretlen hulla. Valaki meglökte az asztalát és vörösbor fröccsent az arcába.

— Pardon — dünnyögte egy göthös öreg a részegek tolakodó udvariasságával — dupla pardon... mit búsulsz itt magadban, nem vagy temetésen... elhagyott a szeretőd? vagy elkártyáztad a pénzedet... köpj rá... — leült az asztalához — ide nézz, látod ezt a lyukat? kilőtték a szememet a fronton ... ez igen... ez valami... már köpök rá... de akkor felakasztottam magam a kapufára ... az asszony vágott le a stráng- ról... de utáltam őt, nyugodjék ... ő tudta .. te tudod, ki voltam én? nem tudsz semmit, köpök rád is... hát mi vagyok én nektek? egy ganéj, egy részeg disznó ... idd ki ezt a bort, meg ne sérts ...

A tanár elfogadta a poharat, aztán hozott a söntéstől egy literrel az öregnek. De az már aludt az asztalra borulva.

Visszament a szállóba. Kifizette A számláját. Az emeleti szobát három napra penzióval együtt. Egy pillanatig habozott, aztán a névjegyére felírta „Holnapután jelenjen meg pontosan a tanításon” Borítékot kért a portástól.

— Tegye be a kis húgom rekeszébe — mondta, s kisietett az állomásra.

Otthon. Az apró asszony ugyanabban a lila pongyolában ült a fotelban mint előző nap. Kezeit ölébe ejtve meredt maga elé. Előtte egy üveg szesz. Fejét hátra sem fordította, mikor férje bejött a szobába, csak a szájára rebbent egy kis bamba mosoly. A férj közönyösen nézte, majd belevetette magát a másik fotelba.