Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Duba Gyula: Emlék és élmény

melynek a néphit szerint feneke sem volt, s csak suhanckoromban mertem megfürödni benne, mert a legforróbb nyárban is hideg víz tört föl szürkészölden titokzatosan mélységeiből; ilyen a Beton: a vasbeton testű gát- és csatornarendszer, amely két patak — a Szikince és a Perec — vizét vezette át egymás fölött; aztán a Pást, a libalegelő, ahol csibiskegombát szedtünk és Játszottunk; a Szilvás, kemény futballmérkőzések, betyárjátékok meg katonásdik színhelye és tanúja; ilyenek az erdők és a szőlők; téleň a kicsi, jégvirágos ablakok; nyáron, cséplés alkalmával az öreg Fordson-traktor zúgása és a cséplődobból hömpölygő porfelhők; az őszi szántás barázdáiban totyogó varjak; és a januári szűzhavon a disznótor véres-kormos maradványai. Ezeket és még sok minden mást kaptam, csupa egyszerű, természetes tárgyat és jelenséget, melyek egyben emberi viszonylatokat is jelentettek, hogy építsem fel belőlük az életemet...

Aztán a perc élménye elnyomta az emlékképeket: a Malom villamosítása folytán feleslegessé vált a turbinaház és a zúgok helyén újra egyenes patakmeder és csenevész bozótos földnyelv húzódott.

Hazafelé indulva a Malomtól, a libák előttünk mentek, szokásuk szerint egymás után, libasorban, leghátul imbolygott cammogva a gúnár. Fáradtnak látszott, ide-oda billegett, és semmi kedvet nem mutatott arra, hogy felrepüljön. A múltkori gaztetténél bizonyára alaposan megütötte magát.

Az ember lelke emlékeiből és élményeiből — tapasztalataiból — táplálkozik. Emlékeit magában hordozza, vigyázza és őrizgeti vagy — többnyire sikertelenül! — igyekszik elfelejteni. A sorsa nyájként tereli elébe élményeit, hogy szépségükkel, kecsességükkel és harmóniájukkal elgyönyörködtessék, gazdagítsák és örömet szerezzenek neki, vagy dühösen megtámadják, felborítsák, maguk alá gyűrjék és eltiporják őt. Aztán az idő múlásának törvényeit követve, az élmények is emlékekké válnak: a Malom hajdani képe köré az évek során gyűrű alakban lerakódik az emberi benső tartalma. Jár-kel az ember a világban, kezdeti adottságaitól egyre távolabb merészkedik, s a valóság szembejön vele, találkoznak és megmérkőznek: a valóság, mint törvény, az ember mint szándék és akarat. S a találkozások eredményeképpen egyre gazdagszik az emberi lélek, mert az események képe és értelme felíródik tudatának azokra a felületeire, ahová a kezdet óta elmúlt idők élményei vésik be kézjegyüket egy emberi életre szóló makacs erővel, kitörölhetetlenül.

A sorsom úgy hozta, hogy a Malom valóságától elszakadva sokáig egyedül járjam a világot, ahová az a környezet — mert annyira távol állt tőle — féltésével sem követhetett. A gyerekkor világa elmozdíthatatlanul helyhez kötődött, a nemzetiségi falu bátortalanságával és tájékozatlanságával a földhöz láncoltatott. Juttatott pénzt, ha kellett — és mindig kellett —, küldött csomagot, kérés nélkül is, de azt már nem tudta megüzenni tanács és óvásképpen: arra ne menj, oda ne lépj...! Ehhez nem értett, a távoli utakat nem ismerte. Tanácsai szépek és igazak voltak, de Jórészt használhatatlanok. Nemzedékem alapélménye ez: magunk tapostunk magunknak járható csapást. Igényesek és becsvágyóak voltunk, a Malomtól a tengerek felé indultunk, és közben indulókat énekeltünk.

Érdekes módon a tengert hamarább láttam meg, mint a Balatont.

A Krim-félszigeten, Jaltánál néztem szembe vele; harminckét éves voltam.

A mi tájainkon a tenger szó — átvitt értelemben — a messzeség és a nagyság szimbóluma: tengersok kincse volt a királynak ... mondja a népmese. A tenger gyerekkorom mese-, olvasmány- és képzeletvilágában is fontos helyet foglalt el: beláthatatlanul távol volt, irdatlan óriás, csodálatos és félelmetes élőlényekkel, mesebeli szörnyekkel teli. Cethalak és cápák otthona, világokat elválasztó távolság, melyet csak a táltosok bírtak legyűrni. Később kalózok és hajótöröttek világa, felfedezők és kalandorok viszontagságainak és harcainak a színhelye lett. A Perec és a Malom árnyékában az a tenger emberi képzeletben a fantázia világának a realitásai közé tartozott, a csodák valóságának a rektivizitumai közé, úgy beszéltek róla — bár a fizikai lényegét nem ismerték —, mint egy elvont fogalomról, amely mégis, elvontsága ellenére is természetes életet él, akár a táj patakjai és erdei. Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl... tehát ott, ahová halandó ember már nem juthat el, csak a játékos képzelet és édes gyermeke, a jó királyfi, a három testvér közül a legkisebb.