Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - HAGYOMÁNY - Farkas István: „Magyar írók Irodalmi Társasága”
találkozás is lesz, ez annak a kérdése, hogy ez a két tucatnyi falanksz egyúttal a magyar népi akaratnak is a feltörő kifejezője-e? Különben nagyon szomorú tanúság lenne a tehetetlen gyöngeség mellett és végtelen fájó bátortalanítás azok számára, akik ennek az akaratnak már eddig is kérlelhetetlen tolmácsolői voltak. Ám ez a fiasko csak a társulástól bátortalanítaná el ezeket, míg a guerilla-harc menne tovább és egyre elkeseredettebb, még ha néha romboló erőket is fakasztva az egyedülmaradás végzetes gondolatából. Most a harcot meg kell vívni, minden harcot, mi az életnek adatot és ezt elsőnek, mint az életakarás bizonyságtételét: a magyar szó teremtő, ma mindennél szélesebb perspektívája, új tereket és új életet robbantó vezértelen, úttalan harcát. De egyidejűleg kínálkozik a súlyos kérdés-komplexum megoldásának egyetlen lehetősége is, út és vezér együtt, egy elemben, minden kultúra és életépítés alapsejtjében, amelyhez az írás szól és amelyben győzelmet keres — magában a népben. Az írásművészet talajos gyökereit (így!) kell elsősorban megerősíteni, hogy termő lombok zúghassák a magyar kultúra egészséges igenjét: nincs más út, mint vissza a néphez és előre a néppel és nincs más vezér, mint a tömeg örökkévaló vitalitásából áradó igazság-akarat. Talán félteni fogják „művészi” büszkeségük és egyéni „dicsőségük” a Teplicre érkező írótársak, de minden hiúságot, félszeg ambíciót ét. impotens szépimádást otthon kell hagyniok, ha találkozni is akarnak, találkozni a szeretetben, melynek évszázados kereszthordozója az izzadt parasztok és éhes munkások szenvedő tömege. A művész, a költő — bármit is állítsanak az elefántcsonttornyaikban didergő esztétikusok — a fel- szabadulás hirdetője. Ha nem az, akkor nem művész, csak a céltalan vergődés ábráit rajzolja cégérnek élete fölé, mint a rab bilincsekre az agyatőrlő malom cikornyált. Hát mit akarnak a szlovenszkói írótársak: a rabság művészetét vagy a művészet szabadságát? Ez utóbbi csak a nép szabadságvágyának maradéktalan teljesülésével együtt valósítható meg. Mindezeket jóakaratú mementónak ívelem a Teplicben egymásra váró írótársak maroknyi csoportja fölé és minden igazakartú érkezőnek előre is testvéri üdvözletemet küldöm. De nem az írókat üdvözlöm, mert ott az őszinteség platformján nem az „író”-kat akarom látni. Ott a tollal is harcoló tanítót, orvost, újságírót, hivatalnokot, munkást, politikust, gazdálkodót akarom látni, és a papot is üdvözlöm Martinovics páter emlékével. Hadd legyen ott mindenki tógátlan önmaga, hogy az egy test szerves kapcsolatát mindenki önmagában is felérezhesse, a „csak ember” valóságát, mert csak így nyújthatja tiszta lelkiismerettel kezét a többiek felé. Ellentmondásnak látszik, hogy az „író gyűjtőfogaimat szétvágom, de a tény mégis csak az, hogy csupán a civil, foglalkozásban is következetesen megharcolt hit ad jogot a hit művészi formában való hirdetésére. Az ember teszi az írót. Mutassátok meg magatokban az embert, hogy az írók találkozhassanak! Ez az alapja annak, hogy gyakorlati eredménnyel társulhassunk. A leghatározottabban ellene kell szegülni minden szándéknak, mely irodalmi klikk, vagy írói akadémia alakítására irányulna. A szervezet célja az előbb vázoltakon belül egyedül a magyar nyelv védelme és az írók gazdasági érdekeinek védelme lehet. Tévedés lenne azt hinni, hogy ennek a két érdeknek sorakozóját annak a kis csoportnak öncélja termelje ki, mely Trencsénteplicben találkozni akar. A népszabadság mai küzdelmeinek forgataga oltotta ezt a csírát az írók tudatába, mert kell, hogy a hirdetők lelkiismereti és gazdasági biztonságban végezhessék harcos munkájukat. Aki másként fogja fel az írói szervezkedés kérdését, az önmagát csalja meg. Világos, hogy a siker az egymással és a tömeggel való találkozáson kívül a kifejtendő aktivitás mértékétől Is függ. Itt pedig a maximumot kell adni, mert a tömeg életvívódása is az energiák maximumát követeli. A Teplicre induló írók menetlevelébe tehát a felfokozott aktivitás parancsa kell, hogy álljon, mert csak eleven, harcos, mindent- áldozó kezek testvérszorításában találkozhatnak. Földes Sándor.”4 Földes Sándor tehát attól tartott, hogy az íróink nem tudnak majd egységes platformot találni. Mint szocialista, alig tudta elképzelni, hogy valamennyi író elfogadja majd és egyeztetni tudja a találkozón felvetett nézeteket. De kellemesen csalódott. 4 Reggel, 1926. május, 113. szám
