Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A magyarországi Magyar írás és kapcsolata a szlovákiai magyar irodalommal

sem pszichológiai, sem metafizikai vonatkozásban nem érezte át a babona individuális és szociális jelentőségét. Ezért esik a jól induló történet végül is a szórakoztató regény nívójára vissza.” (M.I. 1926, 4. sz.).

A Magyar írásnak azok a recenziói, melyeket a mi íróink műveiről Raith Tivadar írt, kevésbé markánsak. Ennek egyik oka a túlzott jóindulat, amilyennel például Darkó István első regényét, a Zúzmarát méltatta. Az a megállapítása, hogy Darkóval figyelemreméltó epikus lép a magyar közönség elé, megfelelt a valóságnak, de azzal a kijelentésével, hogy az Ifjú szerző „hőse históriáját Dosztojevszkijre emlékeztető léleklátással írta meg”, már túl lőtt a célon [M.I. 1926, 9. sz.).

Jóval kritikusabb hangot használ Raith abban az írásában, melyet Mécs második kötetéről (Rabszolgák énekelnek, 1925) készített. Néhány verset kiemel és az első Mécs-kötet legszebb verseivel egyenrangúaknak minősít, de az egész kötetről az a véleménye, hogy Mécs „messze lekanyarodott arról az útról, melyet a Hajnali harangszó versei jeleztek... Ez a kötet, szemben a Hajnali harangszóval, inkább az individualista Mécs Lászlót állítja elénk. Nekünk a másik letagadhatatlan szimpatikusabb.” (M.I. 1925, 3. sz.).

A mi vonatkozásunkban Raithnak azok a legjelentősebb recenziói, melyeket Reményi Józsefről írt. A Pozsonyban született és debütált Reményi (1891—1956) még az első világháború folyamán Amerikába került, ahol később egyetemi tanár és megbecsült irodalomtörténész lett. Amerikai íróvá és tudóssá válva is szoros érintkezésben maradt a magyar szellemi élettel, és — pozsonyi baráti és rokoni kapcsolatait is felhasználva

— élénk kontaktust teremtett az 1918 után kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalommal. Amerikában alkotott szépirodalmi művei közül hármat rendeztek sajtó alá. Legjobb regényének, a Jó hinninek a cselekménye a századelő Pozsonyában, Reményi gyermekes ifjúkori környezetében játszódik. A kitűnő író a csehszlovákiai magyar irodalmi sajtóban sűrűn jelentetett meg cikkeket és tanulmányokat, főképpen a Magyar Minervában, ahol Magyar író amerikai naplójából címen állandó rovata is volt.

Reményi a magyarországi, az erdélyi és a jugoszláviai magyar irodalmi élettel is termékeny kapcsolatban volt. írásai és a könyveiről szóló méltatások a legismertebb folyóiratokban (Nyugat, Protestáns Szemle, Korunk, Erdélyi Helikon stb.) Jelentek meg, és szépírói működését az olyan kiemelkedő egyéniségek Is figyelemmel kisérték, mint Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár és Schöpflin Aladár.

Magyarországi viszonylatban a Magyar írással voltak a legbensőségesebb kapcsolatai Reményinek. És ez két okból is érhető. Egyrészt azért, mert Reményi írói eszményei teljes összhangban voltak azzal az emberirodalmi irányzattal, melyet a Magyar írás képviselt; ezt az összhangot s emherirodalmi telítettséget már a Reményi-regények címei is fényesen igazolják: Jó hinni; Emberek, ne sírjatok; Élni kell; Lesz-e reggel?. A bensőséges kapcsolat másik oka abban rejlett, hogy Reményi nemcsak munkatársa, hanem mecénása is volt a lapnak. Szalai Imre azt is megírta, hogy abban a hősies küzdelemben, melyet Raith Tivadar a lap egzisztenciájáért folytatott, Reményi segítően közreműködött. „A legkétségbeejtőbb helyzetben befutott Amerikából — Reményi József lelkes működése nyomán — 17 dollár. Hatalmas összeg! Megmentő. Egy kis lélekzetvétel.”

Reményinek a Magyar írásban több cikke és tárcája jelent meg és a lap 1923. évi 1—2. száma hosszú szemelvényt közölt a Jó hinni-bői, mely egyébként könyvaiakban is a Magyar írás kiadványaként jelent meg. A mű nemcsak Magyarországon keltett nagy visszhangot, hanem nálunk is. Fábry Zoltán — aki ebben az időben szintén az ember- irodalom vonzásában állt — Reményi regényét „profán evangéliumnak,... a jó, az emberséges ifjú hit könyvének” nevezte és példaadó irodalmi tettként ünnepelte. (Lásd Kúria, kvaterka, kultúra, 78. 1.).

Azok a recenziók (ezúttal nem mini-, hanem midirecenziók), melyeket Raith Tivadar Reményi műveiről (a Jó hinni-ről 1923-ban és az Emberek, ne sírjatok-ról 1927-ben) írt, rendkívül elismerőek és beleérzőek, de az író alkatáról — a többi kritikához viszonyítva — újat, felfedezésszámba menőt nem mondanak. Nagyon értékesek viszont azok az életrajzi adatok, amelyeket Raith a Jó hinni-ről írt recenziójában az ifjú Reményi tanulmányairól és külföldi hányattatásairól közölt. Megtudjuk például azt, hogy a jogba való belekóstolás után „kelletlenül, de mégis elvégezte” a bécsi Kereskedelmi akadémiát. Becs után Berlinben biztosítási ügynökként, Párizsban, Zürichben és Münchenben pedig