Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Mészáros László: Sors és háború (A háborús filmek problémájáról néhány új szovjet film kapcsán)
utolsó kivételével mind-mind csupa nem-férfias, nem-katonás halál. Miért kell meghalni ezeknek a lányoknak? A film a keretjáték beiktatásával választ ad erre a kérdésre. Ez a rövid keretjáték egyébként több szinten is jelentős elem a film tökéletes megértéséhez. Mindenekelőtt aktualizálja a történetet. Mindössze ennyiről van szó: Karéba erdős, tavas vidékén egy fiatal táborozó társaság gyönyörködik a természet színeiben. Az egyik lányt megejti a táj ismeretlen varázsa. Hosszú sétára indul. A sétája végén — miközben lepereg a film története — egy szikla tövében két embert pillant meg. Egy idős bácsikát és egy fiatal katonát. A fehérhajú öregemberben Vaszkovot ismerjük fel — a katona pedig Rita fia. Egy emléktáblát helyeztek el a sziklán. Rajta öt név és egy mondat: Örök dicsőség a hazáért elesett hősöknek. A keretjátékhoz tartozik még az is, hogy Vaszkovnak kemény harcot kellett vívnia a különféle bürokratikus útvesztőkben, míg engedélyt kapott az emléktábla elhelyezésére, hisz itt csak egy aprócska, helyi jellegű összecsapás zajlott le. A film tehát két irányból hozza közel a történetet. Először a keretjátékkal, másodszor pedig a lányok lelkivilágába bocsátott szondával. És a keretjáték így adja meg a választ a kérdésre, hogy miért kellett meghalniok ezeknek a lányoknak: azért, hogy ma Karélia erdős, tavas vidékén békésen, gitárszó mellett táborozhassanak az emberek. És ha az ilyen gyönyörű vidéken, vagy bárhol is, emléktáblát és katonát látunk, akkor emlékezzünk azokra, akik értünk haltak meg. 9. „... és a hajnalok csendesek itt” című filmmel kapcsolatban már hangsúlyoztuk a keret időszerűsítő szerepét. Az egész közönséget érintő dráma negyedszázad múlva gazdaságpolitikai szinten érezteti (negatív vagy pozitív) hatását. Az egyén (egyének) tragédiája egyének sorsában gyűrűzik tovább. Az Egy perc csendben (rendezte Igor Satrov) már mennyiségileg is jelentős szerep jut a keret játéknak. Egy út építésénél ismeretlen katonasírt találnak. Szerjozsa, a brigád legfiatalabb tagja, elhatározza, hogy kinyomozza az ismeretlen halott titkát, illetve azonosságát. Nyomozásai során aztán felelevenedik az 1942-es év egyik tragikus eseménye. A filmben van egy mozzanat, amely jelentős szociológiai tételt, illetve „tömény dialektikát” illusztrál. A már nem ismeretlen katona fia teljesen közömbösen viselkedik a sír felfedezésével szemben. Ellenben a lánya, vagyis az elesett hős unokája, a film utolsó kockáiban megjelenik a már kihalt építkezésen, hogy fejet hajtson nagyapja sírja előtt. A Kezed melegében (Szuliko Zsgenti forgatókönyve alapján rendezte Sota és Nodar Managadze) viszont a minimumra korlátozódik a keret: a hegyi forrástól hazatérőben egy öregasszony pihenés közben elszundít néhány percre — és közben lepereg egy egész nemzedék története. Itt a háborút formailag már csak az elárvult teherautó, majd a halálhírt hozó levél jelenti. A többi, tehát az egyéni, a belső lényeg már csak a hősök arcáról olvasható le. A háború problémájának az egyéni sorsokon kérészül való időszerűsítése természetesen nem csupán a szovjet film kiváltsága. Az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon két díjat is kapott a Kaneto Sindo forgatókönyve alapján Kindzsi Fukaszaku rendezésében készült A jelkelő nap zászlaja alatt című japán film. A megrázó történetben egy asszony, a háború befejezése után huszonnyolc évvel, elindul, hogy kinyomozza a férje halálának körülményeit. Nem tudja meg a konkrét igazságot férje haláláról, de — a nézővel együtt — sokkal nagyobb, általánosabb igazságra döbben rá: minden emberi értéket, anyagit és szellemit egyaránt, degradál és elpusztít a háború: az értelmetlen háborús masinéria. Ezzel ellentétben, és a szovjet filmgyártásban is mintegy új irányt jelölve ki, A Fehérorosz Pályaudvarban {forgatókönyvíró Vagyim Trunyln, rendezte Andrej Szmirnov) a háborúban hatványozottabban ható pozitív értékek kerülnek előtérbe, mint a barátság, ön- feláldozás, elvhűség stb. A film néhány frontharcos egy napjáról szól, amelyre volt parancsnokuk temetése alkalmával jöttek össze a Novogyevicsije temetőben. Tizenöt év után most találkoztak először. Már-már úgy tűnt, hogy idegenek állnak egymás mellett, mikor aztán az emberi egoizmussal, a veszéllyel, napjaink idegölő mozzanataival való találkozás újból közel hozza őket egymáshoz. Az emlékeikben feltűnő Fehérorosz Pályaudvar, ahová a háború után hazaérkeztek, nemcsak a frontbarátságot jelenti, hanem azokhoz az elvekhez és ideálokhoz való hűséget is, amelyekért ma is bármikor hajlandók lennének fegyvert ragadni.
