Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Hamar Kálmán: Dózsa alakja a szlovák irodalomban
Bécset. Corvin Jánossal szembeszállt a nemesség, elfoglalták a királyjelölt Pest vidéki, liptói, árvái birtokait. Ezök után Corvin Lengyelországban hadsereget toborzott a Szapolyaiak ellen, de a kassai hegy melletti csatában vereséget szenvedett. A király azonban megbocsátott a fogságba esett Corvinnak, mert nem a „trón“ ellen harcolt. A Szapolyaiak 1494-ben a király testvérének, Jagelló Albertnek seregeit Kassa és Eperjes között szétverték. Ulászló nem szállt szembe a terjeszkedő Szapolyai családdal. István fia, János a szepesi várban született 1487-ben. Hatéves korában koronaőrnek nevezték ki, ez a tisztség egyengette útját a királyi korona felé. Törekvéseit az ország két nagyhatalmú egyházi hűbérura, Bakőcz Tamás és Szatmáry György támogatta. Bakőcz javasolta a királynak, hogy 1498-ban Jánost nevezzék ki az északi megyék főispánjává. Az 1505. évi nemesi országgyűlés határozata nyitotta meg az utat Szapolyai előtt. A magyar trónra ekkoriban igényt tartott az osztrák Miksa császár is. 1506 július 1-én, amikor megszületett a király fia, Lajos, megszűnt a viszály Miksa és Szapolyai között. A rákosi országgyűlés Szapolyait országos főkapitánnyá nevezte ki, hogy a torzsalkodó főurakat megfékezze, de János ugyanakkor oligarchikus törekvéseivel gyöngítette a központi királyságot. Ulászló 1510-ben Uherský Brodban Szapolyait Erdély vajdájává nevezte ki, hogy távol tartsa a király udvarból. 1512-ben Selmin szultán megtámadta Magyarországot és elfoglalta a határ menti területeket. Szapolyai, hogy elnyerje Ulászló bizalmát, szembeszállt a törökkel, de csaknem eredménytelenül. Július Botto korrajzában a cseh, szlovák, magyar forrásmunkákra hivatkozik, például Moyzest, Besztercebánya püspökét idézi, aki azt állította, hogy a Tripartitum (23. par.) a szlovák népet önálló nemzetnek ismerte el. Szerinte a Tripartitum nem a nemzeti, hanem az emberi jogdkat számolta fel. J. Botto észrevette a kiskirályok hatalmi törekvéseit: Szapolyaiak, Corvin Jánosok, Báthoryak és Újlakiak központi hatalmat gyöngítő politikáját. Botto az osztályok egyensúlyában látja a társadalom, kultúra és az erkölcsi élet fejlődésének feltételeit. A forradalom szerinte a társadalmi osztályok egyensúlyának felbomlása volt. (Az osztályok közötti ellentét következménye Róma bukása, a francia forradalom és az 1514-es parasztháború.) Fraknói Dózsa koráról írt történelmi tanulmányát a szlovák történész bírálta, mivel Fraknói a horvát származású Bakočot Bakócznak nevezte. Botto kortársai hibájába esett, mert az uralkodó osztály tagjait nemzeti hovatartozásuk, nem pedig osztályhelyzetük és a történelemben betöltött szerepük szerint értékelte. A szlovák történész említi Ulászló cseh király levelét, amelyben a pesti nép hangulatáról ír. A városi szegények várják a felkelőket, hogy segítsenek a Buda elleni támadásban. A levél további része a cseh nemességet dicséri, a királyhoz való hűségükért, elmarasztalván a magyar urakat, mivel közülük Budán csak Bornemissza János támogatta a királyt. Dózsa György a Csanádi ütközet után paraszti segítséggel demokratikus köztársaságot akart teremteni, miután felszámolta volna a rendiséget. Az író látta, hogy a köztársaság megteremtésére a XVI. század elején még nem értek meg a feltételek, a jobbágyság még nem szabadult meg a feudális elképzelésektől. A haladóbb életformát a szabad székely paraszttársadalomtól várták. Dózsa nem vette figyelembe a történelmi körülményeket: a nemesség gazdagságát, s nem számolt a parasztság gazdasági és erkölcsi elmaradottságával. Az író ebben látja a parasztháború bukását és a népvezér egyéni tragédiáját. Dózsa a nép fanatizmusában bízott, s a győzelem biztos tudatában nem akadályozta meg Szapolyai átkelését a Temes folyón. J. Botto történelmi korrajzával hozzájárult a szlovák nép nemzeti öntudatának felébresztéséhez. Az említett történelmi téma irodalmi igényű feldolgozása a huszadik század elején a magyar—szlovák demokratikus erők közeledését szolgálta. Az említett írók—történészek nagy érdeme, hogy a XIX. század kiélezett társadalmi ellentmondásai idején sem feledkeztek meg a dolgozó nép, a parasztság szabadságharcáról. A múlt közös hagyományainak felélesztésével utat mutattak a félfeudális viszonyok között élő parasztságnak. Felhasznált irodalom: 1. Peter Rákos: Maďarská literatúra XX. století. 1953. 2. Jonáš Záborský: Dózsa. Sakol. 1870.
