Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Kopasz Csilla: Jó neked
Nem jól érzem magam, napok óta fáj a fejem, magyarázta, és a főorvos hosszan, fürkészően nézett rá, majd megjegyezte: Vizsgáltassa meg magát, Igazán megteheti. Felesleges, majd elmúlik, hárította el Anna a gondoskodást. Sándor egyszer csak írt. Hosszú levelet. Anna nem válaszolt. Ojabb levél jött, ezúttal szemrehányó, sürgető, de Anna kemény maradt. Kilátástalan ügy, nagy a távolság, nincs értelme a válasznak, hajtogatta, meg aztán Sándor két évvel fiatalabb is. Nincs értelme, majd elmúlik. El is múlt. Nem olyan gyorsan, mint először gondolta, de végül mégis kijózanodott. Sok keserves éjszakájába került, de néhány hónap alatt sikerült megszabadulnia Sándorhoz fűződő érzelmeitől. Ma már az emléke sem fáj, szinte csodálkozik akkori önmagán. Azóta csakis a hivatásának él, mindent kizárt az életéből, ami elvonhatná a figyelmét a munkájától. Jó szakembernek tartják, azt mondják róla, ő az ideális orvos típusa, a betegek rajonganak érte, a régi barátnői irigylik. Jó neked! Lakásod, kocsid van, független vagy! — mondogatják. A lakás meg a kocsi... A kocsival csak a kórház meg a lakása között közlekedik. És a lakása? Jóformán csak aludni jár haza — feltéve, ha nem ügyeltes. Szórakozás? Nagy néha tévét néz, ez minden szórakozása. Ma későn került haza a kórházból, bár szombaton általában kevés a munka. Lezuhanyozott, pongyolába bújt, és bekapcsolta a tévét. Kényelmesen elhelyezkedik az öblös bőrfotelban, maga alá húzza a lábát, összegömbölyödik, akár a macska. Milyen jó szolgálatot tesz az öreg fotel! Szegény nagyapjáé volt, ebben üldögélt évtizedeken keresztül, ebben olvasgatott nap nap mellett órák hosszat, el-elbóbiskolva közben. Nagyapa... Három éve, így ősz elején táviratot kapott: Nagyapád súlyos beteg, gyere! Anna azonnal összecsomagolt és hazautazott. Tudta, hogy búcsúzni, s nem gyógyítani megy. Nagyapja hetek óta feküdt magatehe- tetlenül. Amikor megpillantotta őt, a legidősebbik unokáját, tört fényű szeme megcsillant, s minden erejét összeszedve megpróbált felülni az ágyban. Nem sikerült. Fél könyökére támaszkodott, sovány, eres keze parányi mozdulatával magához intette, de ez a parányi mozdulat is kimerítette, erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Sárga aszott arcán halvány mosoly futott át, fogatlan szája halkan motyogta: „Hát te Is eljöttél?” Anna szíve összeszorult. Mi lett a gyerekkori erős nagyapából? „Látod, fiam, én már nemsokára elmegyek!” „Ejnye, ejnye! Nem szabad ilyesmiket beszélni!” — korholta a beteget rosszul megjátszott vidámsággal. Az öregember tekintete a messzeségbe ré- vedt, és nagyon józanul azt mondta: „Érzem én, fiam. Te is búcsúzni jöttél.” „Dehogyis! Meglógtam a betegeim elől!” — tréfálkozott kényszeredetten, és tisztán érezte, hogy az öregember keresztüllát rajta, észreveszi, hogy hazudik. „Anna, szólalt meg kisvártatva a nagyapja, erősen megnyomva az utolsó szótagot. — Neked adom! — és szemével a hűtlenül félreállított olvasófotelra intett. — Elviheted — súgta, mintha nagy-nagy kincset bízna rá. — A könyveimet is neked adom ...” Anna a temetés után elhozta a fotelt. Megcsináltatta. Igaz, hogy sokba került, de megérte. Kényelmes és masszív, menedék. Ebben szokott olvasgatni, mint nagyapa, a tévét is innen nézi. A könyveket is elhozta, sok ócskaságot talált köztük, de egyiktől sem volt szíve megválni. Minden jelentéktelen darabhoz fűződik valami emléke, úgy látszik, a lelkem legmélyén mégiscsak szentimentális vagyok, mosolyodik el, amikor pillantása az íróasztalán heverő kődarabra esik. Egy kirándulás emléke. A bemondónő kitartóan mosolyog a képernyőn. Velem együtt vénülsz te is, állapítja meg Anna kajánul, bizony már te is közelebb vagy a negyvenhez, mint a harminchoz, akárcsak én. A köztünk levő különbség mindössze annyi, hogy te a közönség szeme láttára hervadsz, velem pedig nemigen törődnek, esetleg néhány kolléga összesúg a hátam mögött. — Éjszakai előadásunk előtt bevezetőt mond ...
