Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Zelinka, Milan: Ballada az idősebb testvérért (Elbeszélés, Nóta János fordítása)
Milan Zelinka ballada az idősebb testvérért nézem e képeket sok-sok éve már csodálom a festő ecsetvonásait remeklését ahogy az alakokat a vászonra helyezte és szóval illővel mozdulattal mindig igyekszem földöntúli tűnődésükben zavarni őket azt akarom hogy az én gondjaimmal is törődjenek néha kérlelem őket néha fenyegetődzök máskor meg bizonygatom hogy mást is meg kell látni nemcsak a teremtőjüktől elrendeltetettet (mert azzal hogy azt a kevéske lehetőséget adta nekik abba bezárta őket öröikre) hosszasan fárasztóan beszélgetünk serkentem őket hogy hágják át énjük határait hogy lázadjanak fel hogy árulják el teremtőjüket hogy lépjenek le hozzám hogy rám legyen gondjuk de csak hallgatnak titkon a képbeliek felém se néznek sorsukba régen behatoltam már és így a festőébe is a jog hogy rám és sorsomra felfigyeljenek ezért megillet mint Ikonok előtt térdelek előttük kezem összekulcsolom nyirkos pincék sötétjébe hányom a képeket hogy meg- penészedjenek érdes felületüket nyári nap tüzének prédául vetem órákon át meredek rájuk gyönge perceimben netkik panaszkodok vacogok előttük hiába minden hiába vagyok nagy vagy túlontúl kicsi vagyok bölcs vagy fölöttébb ostoba szentimentális vagy fásult és érzéketlen az én lakásomban nem szaladgálnak gyerekek egyikük se jön le a vászonról és nem bontja meg az én aprólékosan kimért házi rendemet csészémet össze nem töri kakaóval se önti le- drága szőnyegem nem írja tele ezüstre meszelt falaimat timtaceruzával valami külön világuk van és én nem kellek nekik világukba nem avatkozhatok bele festő festette napúk fekvésén nem változtathatok abba merednek örökké úgy érzem a szemük kiégett mégsem fedhetem el felhővel azt a napot szivaccsal nem törölhetem le apró arcukról a felnőttes bánatot amivel tüntetnek szüntelenül nem parancsolhatom meg nekik hogy vegyék le fehér kopottas csákójukat amiben még alszanak is és amelyben úgy festenek mintha sebtiben támadás és tüzérségi előkészítés között aludnának bennük halántékukat a lövészárok falához nyomva szörnyű ha arra gondolok hogy még a kegyetlenebb hőségben se mehetnek el a gyerekek az erdőkbe a rétekre nem láthatnak folyókat se tavakat kettesével hármasával vagy csoportosan állnak fülledt poros házaik kerítésének a tövében az az érzésem mégis mintha minden alól fél lennének mentve mintha a festő rájuk ruházta volna a saját kegyetlen álmát és aztán meghalt valahol Párizs külvárosában gyorsvonat kerekei alatt megátkozott gyerekek ezeik apró ki nem hűlt csillagok kik mintha sosem hagyhatnák el rejtélyes életük pályáját és mégis mintha mindig is elhagynák azt kallódón az űrben bolyongva meteorok jeges tömbjei közt ődöngve sötét sikátordkban ülve a szemétdombokon és kuporogva a volánok mögött az öreg kiégett autókban melyek az utolsó háborúból maradtak városunkban Gavrik a minap szememre hányta hogy nem vagyok eléggé rendszerető és hogy keveset törődök önmagammal szombat volt és a munkából hazatérve Gavrikot a nappaliban találtam seprűvel a kezében izzadtan állt éppen egy halom gyűrött papír fölött amikor meg észrevett rosszalló szavak áradatát zúdította rám hogy tékozlom a papírt meg hogy semmi érzékem a rendhez csodálkoztam hogy kerül egyszerre ide Gavrik a lakásban tényleg nagy volt a rendetlenség egy hete büdösödött a mosattam edény a
